2. A KACSA BIOLÓGIAI SAJÁTOSSÁGAI

A házikacsa rendszertanilag a madarak (Aves) osztályába, a lúdalkatúak (Anseriformes) rendjébe, a kacsafélék (Anatidae) családjába tartozik. E család nagyon változatos, három alcsaládra tagozódik és legalább 150 kacsafajt(át) foglal magában. Gazdasági szempontból a tõkés récébõl (1. dia) domesztikáció útján létrejött házikacsának van jelentõsége, míg az egyéb kacsafélék - a több száz díszkacsa faj(ta) - a hobbytenyésztõk állata. Gazdasági hasznuk legfeljebb közvetett.

A házikacsa õse a sarkvidéki eredetû, vándorló tõkés réce (Anas platyrhynchos). A leggyakoribb magyarországi récefaj. Igen könnyen házhoz szoktatható, ami domesztikációját elõsegítette, illetve gyorsította. Emiatt minden bizonnyal több háziasítási centruma alakult ki idõben és térben egyaránt.

Az egyiptomiak, görögök, rómaiak idõszámítás elõtt 1500 körül háziasíthatták. Európában valószínûleg a középkor elõtt kezdték a vadkacsát zártan tenyészteni. Kínában és fõleg Délkelet-Ázsiában már 3-4000 évvel ezelõtt megkezdõdött a domesztikációja.

A kacsák zömök testû, tipikus vízimadarak. Lábukon, az ujjak között fejlett úszóhártyát viselnek. Csõrük ún. lemezes csõr, vagyis az alsó és felsõ kávája laposan szétterült. Belül a fogakra emlékeztetõ szaruredõi vannak, amelyek a vízbõl a táplálék kiszûrését, olykor aprítását segítik elõ.

Tollazata dús, tömött. A faroktõnél lévõ zsírmirigy váladékával az állat rendszeresen átkeni. Emiatt - az élet elsõ néhány napjától eltekintve - vízhatlan. A tollazat alacsony pehelytartalmú, ezért a libatoll értékével nem vetekszik. Ipari feldolgozásra kizárólag a fehér tollak kerülhetnek szóba. A kacsát tollazatáért tépni, ahogyan azt a lúddal tesszük nem szokás. A pecsenye- és selejtkacsákról vágás közben lekerülõ toll ipari feldolgozására ellenben sor kerül.

A kacsa küllemi sajátosságai miatt kifejezetten víziállat. Különösen kedveli a mély vizeket, e jellegvonása teszi lehetõvé halastavon tartását. Az utóbbi évtizedekben megmutatkozó nagy volumenû kacsatermék-elõállítás során mind jobban törekednek a víztõl függetleníteni. Óriási alkalmazkodó-képességére jellemzõ, hogy gyakorlatilag száraz tartásban is eredményesen tenyészthetõ, illetve nevelhetõ.

A házikacsa ivari dimorfizmusa nem feltûnõ. A fehér tollszínû fajtáknál (ezek a meghatározóak a gazdasági célú kacsatenyésztésben) a hím (gácsérnak nevezzük) és a nõivarú egyed (tojónak nevezzük) alig különböztethetõ meg. A gácsérok általában súlyosabbak, burkoltabb fejûek, de ez a gyakorlatlan szemlélõnek nem feltûnõ.

Színes tollú fajtáknál a két ivar eltérõ fényû és gyakran színû vagy árnyalatú tollruhát visel. Ezeknél a gácsér feje zöldes fémfényû és ez a ragyogás a nyak egy részére, a begyre is ráterjed. Az evezõtollakon az ún. szárnyszalagok helyén ugyancsak fémes csillogású tollazat látható. Nyáron a színbeli különbség elmosódó, télen szembetûnõbb.

Naposkorban egyáltalán nem, de fiatal növendékkorban sem kifejezett az ivari dimorfizmus. Színben egyáltalán nincs megbízható eltérés, a testsúlyban pedig 6 hetes kortól lesz egyre kifejezettebb különbség. Ez is magyarázza, hogy az ivar szerinti elkülönített tartás nem vált általánossá a kacsatenyésztésben. Ha mégis szükséges a két ivar széjjelválasztása, úgy azt viszonylag egyszerûen és kellõ pontossággal naposkorban, az ivarszemölcs vizsgálatán alapuló japán módszerrel tehetjük meg.

A kacsa növekedésére jellemzõ, hogy a kelést követõen közel 130 nappal fejezõdik be a csontosodása. A belsõ szervek többsége 100 napos életkort követõen már nem gyarapodik, kivétel a szív és az agy, mert ezek 140 napos életkor körül fejezik be a növekedést.

Az izmok közül a mell és a combizomzat 3-6 hetes életkor között gyorsabban nõ, mint az egyéb izomzat. 7 hetes kortól a combizomzat növekedése alább hagy, míg a mellizomzat növekedése ezt követõen még tovább tart. A mell az egész testhez viszonyított legnagyobb arányt 12 hetes életkorban mutatja.

Hogy a vágás mégsem ebben az életkorban történik, az a kacsa növekvõ zsírosodásával és romló takarmányértékesítésével magyarázható. A növekedés az 50. életnapon túl oly mértékben csökken, hogy az elfogyasztott takarmány költsége mindinkább meghaladja a súlygyarapodás értékét. 50 napnál idõsebb pekingi típusú kacsáknál a bõr és a bõr alatti háj akár az élõtömeg 20%-át is elérheti.

Európa kacsahús-termelésében és fõleg (kacsa) máj-elõállításában egyre nagyobb szerepet játszó barbarie kacsa a Cairina moschata nevû vadkacsa fajtól származik. Nincs még egy állatfaj, amelyiknek ennyire sokféle nevét különböztetnék meg, mint éppen ennek. Magyarországon ismert némakacsa, mosúsz kacsa, brazil kacsa, repülõkacsa, pézsma kacsa, pézsma réce, s mind gyakrabban barbarie kacsa néven. Némakacsának azért hívják, mert nem hápog, mint a házikacsa. A mosúsz kacsa elnevezés a tudományos neve második tagjára utal. Nagyon gyakran brazil kacsa névvel is illetik - fõleg a köztenyésztésben lévõ populációkat -, utalva a dél-amerikai eredetére. A repülõkacsa név sem minden ok nélküli, mert a vadmadár szívesebben fészkel a fa koronájában, mint a földön vagy alacsonyan. Kereskedelmi neve úgy tûnik immár végérvényesen barbarie kacsa lesz. Francia neve Canard de Barbarie (berber kacsa). Európában Franciaország a legnagyobb mosúsz kacsatartó, egyben az 1960-as évek közepétõl a legnagyobb mosúsz kacsa tenyésztõ. Tenyészanyaggal szinte kizárólagosan ellátja Európát. A francia neve után úgy vélekedhetünk, hogy ide Észak-Afrikából került be. Tudományos neve a Cairina alapján az sem kizárt, hogy Kairó városával hozható összefüggésbe. Német nyelvterületen ismert a török kacsa (türkenente), a mosúsz kacsa elnevezés, sõt gyakran szemölcsös kacsának (warzenente) is hívják éppen a csõrhegytõl a homlokig terjedõen variáló (szemölcsök) bõrképzõdmény miatt. Talán szerencsés lenne, ha nálunk meghonosodhatna a széphangzású pézsma réce elnevezés. Ez egyben jelölné is, hogy a házikacsától eltérõ nemzetségû madarat illetünk e kifejezéssel. (2. dia)

A vad mosúsz kacsa rövidlábú, tömeges, masszív madár. Eredendõen fekete színû, fényes, fémfényû csillogással. A szárnypajzs és a szárny alatti tollak fehérek. Kifejezett ivari dimorfizmus jellemzõ rá, amennyiben a gácsérok 3000-5000 g, a tojók 1600-2800 g között a leggyakoribbak. Természetes élettere a trópusi erdõket körülvevõ lassú mozgású kis folyók, mocsaras területek. Ezeken a helyeken akár 100 feletti családi közösségeket is alkot. Határozottan polygám, pontosabban nincs monogámiára való hajlama. A tojó általában 15 tojást rak fészekaljanként, olykor 20-at is. Többnyire a magas fák koronájában fészkel, ritkán a föld közelében, némelykor a földön. Ebbõl adódóan karmai igen fejlettek, amelyek az ágon való kapaszkodást szolgálják. Repülési készsége kiváló, de hogy nem idegen a vízi életmódtól sem, erre jellemzõek mélyen bevágott úszóhártyás lábai.

A tojásainak átlagos mérete 64x46 mm. A fészeképítésben, a 35 napig tartó költésben kizárólag a tojó vesz részt, miként az ivadékgondozásban is. A vadmadár tojásrakásának kezdete naptári hónap szerint eltérõ (február, március, június között) attól függõen, hogy éppen Peruban, Bolíviában, vagy Brazíliában tartják, de mindig az esõs periódus elejére esik.

Fogságban rendkívül nehezen szaporodik, feltûnõen félénk. Ennek tudatában meglepõ, hogy irodalmi források arról számolnak be, hogy az indiánok már a Kolumbusz elõtti idõkben háziállatként tartották. Az a tény, hogy a mosúsz kacsa víz nélkül sokkal jobban tartható, mint a házikacsa fajták, a madár gyors terjedését eredményezte Afrika több részén, Madagaszkáron, Ázsiában. Európába a spanyolok közvetítésével 1514-ben került. Európában azóta általánosan elterjedt, mégis talán Franciaország kivételével sehol sem gyakori.

Európában, Észak- és Nyugat-Afrikában a mosúsz kacsát kifejezetten nehéz típusban tenyésztik. A kereskedelmi vonalak ezekben az országokban fehér színûek. Kelet- és Délkelet-Ázsiában a futókacsákhoz hasonló alacsony élõsúlyú (2000 g alatt) változatát kedvelik. Mindkét típus alaposan eltér már az eredeti populációtól.

A mosúsz kacsa (barbarie kacsa) jelentõségét az adja, hogy a végtermék íze nagyon különleges. A húsa vöröses színû, a fogyasztható részek aránya kedvezõbb, mint a házikacsánál. A házikacsánál jóval zsírszegényebb húst ad. Míg a bõr és a bõr alatti háj a házikacsa testsúlyának akár a 30%-át is elérheti, a barbarie kacsánál ez az érték ritkán emelkedik 15 % fölé. Darabolt kacsatermék-elõállítására a mosúsz kacsa jobban megfelel, mert a gácsérjai 12-14 hetesen nagy súlyban (4-5 kg), jó eredménnyel vághatók. A tojókat 9-10 hetesen (2,2-2,4 kg súlyban) lehet vágni. Vágáskor a két ivarnál a mellhús arány 5-7%-kal több, mint a pekingi típusú hibrideknél. Mindezekért az igényes nyugati fogyasztó szívesebben veszi a pézsmakacsa terméket, mint a házikacsát.