7. AZ ALKALMAZOTT TERMELÉSTECHNOLÓGIÁK ALAPELEMEI

7. 1. Pecsenyekacsa tartástechnológiája

A pecsenyekacsa-nevelés célja 48-50 napos korra 2,9-3,2 kg körüli élõsúlyú kacsák elõállítása, amelyek érett, iparilag is feldolgozható tollazatúak és ízletes húst szolgáltatnak. A piaci igényhez igazodva vághatók a kacsák fiatalabb életkorban, alacsonyabb élõsúlyban is, de ilyenkor a tollazat iparilag nem feldolgozható és a nehezebb kopaszthatósággal is számolni kell (pl. szakadékonyabb bõr).

Pecsenyekacsa elõállítása csakis intenzív neveléssel és intenzív (magas beltartalmú) takarmányozással lehetséges. Nevelésre csak olyan kacsákat szabad beállítani, amelyek életerõsek, tökéletesen záródó köldökûek, pihéjük egyenletesen felszáradt, szemeik nyitottak, tiszták, fürge mozgásúak, lábukon határozottan állnak. Élõsúlyuk legyen 60 g. Az 50 g-nál kisebb súlyú naposkacsáknak intenzív árutermelésre beállítása a nevelés gazdaságosságára kedvezõtlen.

Magyar gyakorlat szerint a pecsenyekacsa-nevelés során két fázist különböztetünk meg. Beszélünk elõnevelésrõl és utónevelésrõl.

Az elõnevelés lehet egy- és kétfázisú. A kétfázisú elõnevelésnél megkülönböztetünk ún. meleg- és hideg elõnevelést.

7. 1. 1. Meleg elõnevelés

A meleg elõnevelés követi a broiler csirke nevelési technológiát. Attól a telepítési sûrûségben és az elérendõ istállóhõmérsékletben különbözik. Egyébiránt azzal egyezõ, így az istállók elõkészítése, felfûtési rendje, fertõtlenítése az ott leírtakkal megegyezik. Ebben a részben csupán a különbségeket hangsúlyozzuk.

A kacsa hõvel szembeni igénye kisebb, mint a többi baromfifajé. Ez magyarázható gyors anyagcseréjével és bõr alatti kötõszövetének tekintélyes mennyiségével. A kacsák hõszabályzó rendszere az elsõ élethét után annyira kifejlõdik, hogy 30 oC alatti külsõ hõmérséklet mellett is állandó értéken tudják tartani testhõmérsékletüket.

A meleg elõnevelés során az elsõ héten okvetlenül 30-32 oC-os hõmérsékletet biztosítsunk a kacsának. A 2. hét végére fokozatos csökkentéssel 24 oC körüli értékre állítható be az istálló hõmérséklete, de ez nagyban függ a külsõ hõmérséklettõl. Jó idõ esetén a 2. hetes kacsa a nap egy részét töltheti a kifutóban. Olyan mértékben lehet csökkenteni vagy kell tartani a terem hõmérsékletét, lehet kiengedni a kacsákat a kifutóra, hogy a benti és kinti hõmérséklet között minimális legyen a különbség. A párnapos kacsák igen érzékenyen reagálnak a hirtelen hõmérsékletváltozásra. A 2 hetes kort betöltött kacsának elegendõ 20-22 oC-os teremhõmérséklet. A hõmérsékletet az állatok közvetlen tartózkodási helyén kell mérni. Az ellenõrzõ hõmérõket az állatok hátmagasságában helyezzük el.

A kívánatos hõmérséklet többféleképpen elérhetõ. Hosszú ideig gyakorlat volt és ma is még sok helyen az, hogy 20-22 oC-os alaphõmérsékletre felfûtik az istállókat és a kiegészítõ hõt mûanyákkal biztosítják. Praktikus megoldás, mert az istálló légterét alacsonyabb hõfokra elég felfûteni, továbbá a kacsa igénye szerint válogathatja meg a pillanatnyi hõmérsékletet. Ez az apró technológiai fogás részét képezi az edzõ elõnevelésnek. A mûanyák drágasága miatt visszaszorult ez a megoldás. Ahol arra lehetõség van, egyre kiterjedtebben alkalmazzák a gázinfraégõs megoldásokat.

További lehetõségként kínálkozik a meleglevegõ-befúvásos rendszer. E megoldás egyszerû, de energiapazarló.

A betelepítés sûrûségét az idõjárás alapvetõen meghatározza. Ha az elsõ kiengedésre 8-10 napos kor után kerül sor, úgy m2-enként 15 körüli kacsa telepíthetõ. Ha az idõjárás kedvezõ és a külsõ hõmérséklet legalább 24 oC, akkor a kacsa az elsõ hét végén már a kifutóra mehet. Ilyenkor növelhetõ a m2-enként elhelyezett állatok száma, de semmi esetre se legyen 25 db-nál több. (13. dia)

Az elsõ kelésekbõl származó kacsák (7-8. héten az elsõ kelés) 2 hetes korban ritkán mehetnek a szabadba. Ebbõl következik, hogy a zárt tartás csak mesterséges szellõztetéssel lehet eredményes. Ezeknek a fiatal kacsáknak óránként és testsúly kg-onként 4 m3 levegõt kell biztosítani. A huzamosabb ideig tartó ventillátor mûködtetés kerülendõ, mert az istállóba kerülõ levegõ hirtelen lehûtheti a légteret és a kacsák megfázhatnak. A ventillátorok mûködtetését sokszor az optimális páratartalom elérése is indokolja. A broiler csirkével ellentétben ahol szinte soha sincs elegendõ magas páratartalom, a kacsánál mindig a magas páratartalom eltávolításával kell küszködni.

Bár az alomanyag megegyezik a pecsenyecsirkénél használtakkal, mégis nem lehet elégszer hangsúlyozni a naposkacsák penészérzékenységét. A penészes alomtól a fiatal kacsa gyorsan megbetegszik és a tüdõpenész miatt akár 30-50%-os elhullás is elõfordulhat. A forgácsok közül a nagydarabos fenyõfa gyaluforgács a megfelelõ, mert az apró szemcséjû keményfa forgácsszemeket a kacsák könnyen lenyelik. Önmagában is elég veszély ez, de ezeknek a faforgácsoknak magas csersavtartalma súlyos bélgyulladást is okoz. (14. dia)

A kacsa jellemzõ tulajdonsága a takarmány és a víz közötti folytonos közlekedés. A vízi életmódhoz szokott kacsának szemmel láthatóan nehézséggel jár a száraz keverék lenyelése. Ezen gyakori vízivással segít, közben veri a vizet az itatóból, a csõrére ragadt takarmányt pedig leáztatja a vízben. (Ezért jobb a kacsának morzsázott takarmányt adni.) Az itatók környéke villámgyorsan elnedvesedik, ami gyakori alomcserével is a kicsurgó víz felfogásával késleltethetõ.

Ismert a pecsenyekacsa-nevelésben fal mellé épített túlfolyós rendszerû beton itatócsatorna is. A kissé süllyesztett betoncsatorna elõtt 40-50 cm szélességben nem almoznak. Esetleg ezt a felületet faráccsal, sûrû szövésû dróthálóval letakarják. Ez a terület elegendõ arra, hogy a kacsa által kifröcskölt vagy lábáról lecsurgó víz ne kerüljön az alomra. Így a kacsanevelés egyik sarkalatos pontja a száraz alom elérése jobban biztosított. Az élete elsõ 3-5 napjában a kacsa elvizesedhet (nem tudja pihetollát zsírmirigyében termelõdõ zsírral bekenni).

Broiler típusú baromfinál a fény a mozgásaktivitáson keresztül hat a termelésre. A mérsékelt fényerõsség nyugtatja az állatokat, többet pihennek ilyenkor mint erõs fényben. Az ismert azonban, hogy világosban nagyobb a kacsa takarmányfelvétele, mint sötétben. A meleg elõnevelés idõtartama alatt néhány óra kivételével egész nap világosban legyenek a kacsák. Ablak nélküli istállók esetén folytonos, ablakos istállókban pedig kiegészítõ világítással oldjuk ezt meg. 1,5-2 W fényerõsség m2-enként elegendõ. A sötéthez való hozzászokás érdekében ne alkalmazzunk 24 órás világítást. Sötéthez nem szokott kacsák áramszünet esetén pánikba eshetnek, összefutnak és lefulladhatnak.

A mélyalmos elõnevelés mellett ismert a drótrácson, sodronyon történõ elõnevelés is. Ennek lényege, hogy a kacsák egy hozzávetõlegesen 100 cm magas lábakon álló 15x15 mm lyukbõségû drótsodronyon vannak, amely mintegy 30 cm magas oldalfallal van körülvéve. Ezen a drótsodronyon kap helyet az automata etetõ és az itató berendezés is. Elõnye a megoldásnak, hogy elmarad az almozás, megszûnik az almozási hibákból származó betegségek fellépésének veszélye. Növelhetõ a telepítési sûrûség, mert a drótsodrony m2-ére 40, sõt 50 naposkacsát telepíthetünk. A kacsák 100-110 cm magasan vannak a padozattól és miután a meleg levegõ mindig magasabbra emelkedik, ebben a magasságban kell a fentebb már megadott hõmérsékleti értékeket elérni. (15. dia)

A bélsár a drótsodronyon keresztül hullik, az állatok nem érintkeznek vele. Higiénikusabb. Hátránya ennek a megoldásnak beruházásigénye, drágasága. A padozatra hulló és ott összegyûlõ trágyát vízzel szokás eltávolítani, ami nyomban növeli a hígtrágya mennyiségét. Annak elhelyezése, kijuttatása sokszor okozhat gondot. Környezetterhelõ. A vizes lemosás megnöveli az istálló páratartalmát. Alig, vagy nem lehet az istállóban beállítani a kívánatos páratartalmat. Magas páratartalomban összeáll a pihetollazat és az amúgy is zsúfoltan lévõ kacsák bõrük viszketése miatt a pihetollazatot megrágják. Vontatottá válik ezzel a késõbbi tollasodás. Drótsodronyon 17-20 napig lehet a kacsákat tartani. Ezt követõen lábkárosodások, fõleg feltörések lépnek fel.

A hazai gyakorlatban elterjedtek az olyan elõnevelõ épületek, amelyekben a meleg- és hideg elõnevelést egy épületben, az épületet hosszában kettéosztott, hideg- és meleg fázistérben végzik. A meleg fázistér az épület egyharmadát teszi ki és általában kifutó nélküli. Ha mégis kifutóval lenne ellátva az víz nélküli, száraz kifutó.

Az istálló kétharmadát kitevõ hideg fázistér betonozott, úsztatócsatornával ellátott. A padozat mindkét fázistérben drótsodronyos lehet. A kiskacsákat a meleg elõnevelõ-térbõl - a válaszfalon kialakított falnyíláson - lábon hajtják (csalják) a hideg fázistérbe, úgy, hogy a meleg nevelõben a villanyt le-, a hideg elõnevelõben a villanyt felkapcsolják, s a kíváncsi kacsák egy éjszaka tartama alatt átjutnak a többnyire mélyalmos istállórészbe.

Egyéb tekintetben a mélyalmos és a drótsodronyos nevelés megegyezik egymással.

7. 1. 2. Hideg elõnevelés, kifutóztatás

Az elõnevelés célja, hogy 19-21 napra utónevelésre alkalmas, az idõjárás ingadozásait elviselõ kacsákat neveljünk. Ez úgy érhetõ el, ha a 14 napos kacsára már nem vagy alig kell fûtenünk. A hideg elõnevelés során a kacsák a nap jelentõs részét a kifutón töltik. Enyhe éjszakákon is szabadon használhatják a kifutó területét, amelyik akkor megfelelõ, ha az ól alapterületének legalább 3-szorosa. (16. dia)

A hideg elõnevelõ egyszerû istálló, vele szemben csupán annyi igény merül fel, hogy az éjszakai vagy nappali behajtás esetén fedél legyen az állatok fölött, esõtõl, hirtelen lehûléstõl, vihartól védve legyenek a kacsák.

A hideg elõnevelõben nagy gondot kell fordítani az alom tisztaságára. Ebben a korban tekintélyes a bélsárürítés, rövid idõ alatt szennyezõdik az alom. Gyakori csere, illetve felülalmozás szükséges.

A hideg elõnevelés során a takarmányozás és az itatás a kifutóban történik. Ezzel eddzük a kacsát és az alom védelmét is szolgáljuk.

A hideg elõnevelõ kifutóján már úsztatómedencét is célszerû építeni. Ez különösen akkor elkerülhetetlen, ha utónevelésre a kacsák halastóra, nagy szabad vízfelületre kerülnek. Ha víz nélküli, ún. száraz utónevelést alkalmazunk, akkor nincs szükség vízikifutóra a hideg elõnevelés során.

A 3. hét végére éjjel-nappal a kifutón tartózkodjanak a kacsák. Vigyázzunk arra, hogy a kifutók világítása egyenletes legyen. A kacsák ugyanis könnyen riadnak, a jobban megvilágított rész felé törnek.

Jó idõjárás esetén 24-48 órával az utónevelõbe helyezés elõtt mindenképpen a kifutóban töltsék az éjszakát a kacsák. Ettõl csak rossz idõjárás, különösen vihar esetén térjünk el. Ilyenkor haladéktalanul hajtsuk be a kacsát a hideg elõnevelõbe.

Ha az elõnevelés alatt nem következik be hiba, akkor a 19-21 napos kacsák 800-1000 g élõsúlyt mutatnak. Ezzel az élõsúllyal és edzõ felneveléssel már nyugodtan telepíthetünk az utónevelõbe.

A kifutóban árnyékot adó megoldásról gondoskodni kell. Nyári nagy melegben naponta többször indokolt cserélni az úsztatók vizét. A vízcserék alkalmával el kell távolítani a medence aljára lerakódott szennyanyagot. Éjszakai kinttartózkodás esetén a fürösztõben kezdetben csak alacsony vízszintet szabad tartani.

7. 1. 3. A pecsenyekacsa utónevelése

Az utónevelés célja, hogy - élve a kacsa biológiai sajátosságával - viszonylag extenzív körülmények között természetes tartásmódban, költségkímélõen, nagy súlyt elérõ, kiegyenlített súlyú kacsát állítsunk elõ.

Az utónevelésnek több változata lehet és változatonként mások az utónevelésre alkalmas hely megválasztásának szempontjai.

Beszélünk:

A korábban hitt felfogással ellentétben bizonyságot nyert, hogy úsztató víz nélkül, száraz tartásban is eredményesen lehet pecsenyekacsát nevelni. Olykor a tollazat minõsége gyengébb és koszosabb is lehet, mint a tavi kacsanevelés esetén, de a pecsenyekacsa nevelés így egyszerûbbnek tûnik. További térhódítása várható.

A félszáraz pecsenyekacsa utónevelésnek két formáját:

A halastavi pecsenyekacsa nevelésnél is megkülönböztetjük: A telephely kiválasztásánál figyelembe kell venni a távolságot, a megközelíthetõséget, az útviszonyokat (esõs idõben is), a kitettséget. Az uralkodó széliránnyal szemben legyen természetes védelem. Elegendõ hely álljon rendelkezésre a takarmányozáshoz, pihenéshez, szállításhoz. Legyen a terület rotációba fogható. Ugyanarra a területre legalább 1 hónapos pihentetés után kerüljön újabb kacsaparti. Ennek állategészségügyi szempontból van jelentõsége. Ivóvízvételi lehetõség egyszerûen legyen megoldható.

Nem hátrány, ha a terület bevilágítható. A 10-21 órás napi világosság segíti a takarmányfelvételt, s ezzel az állatok gyarapodását. A vadkár is mérsékelhetõ egy jól bevilágítható területen.

A kacsák utónevelésére ritkán kerül sor az elõnevelõ közelében. A kitelepítés törõdéssel jár. Az utónevelés sikere érdekében körültekintéssel végezzük a kitelepítést (hajtás sebessége, egy ketrecbe rakható állatok száma, kíméletes bánás stb.). Nem túl messzire történõ szállításnál a kacsákat csupán a teherautó vagy a traktor pótkocsi beszalmázott platójára hajtják és így utaztatják az utónevelés helyszínére. A kacsák felfelé szívesen mennek, elkerülhetõ a ketrecbe pakolással járó törõdés. Nagyobb távolságra szállításnál megnõ az egymásra csúszásból származó fulladás veszélye. Ilyenkor ketrecbe kell helyezni a kacsákat. Jó gyakorlati fogás, hogy ott kell lerakni az állatokat, ahol a rendszeres etetésük történni fog.

Kihelyezéskor fokozott gondosságot igényel az állomány. Az elsõ napon az etetõtér közelében kell tartani a kacsákat, hogy mindegyik megtalálja azt és az ivóvíz-felvételi helyet. A fogadó és etetõ-itató területet elõ kell készíteni, ami inkább csak a kacsa mozgásának korlátozását igyekszik elkerülni (a legelõ lekaszálása, idegen, sérülést okozó anyagok eltávolítása, ha vízre járhat a megfelelõ lejárók kialakítása). Ha vízre helyezzük a kacsákat, nem kell egész nap a vízen tartani azokat. Tollazatuk ilyenkor még könnyen átázik, azon túl elfárad a kacsa a folytonos úszkálásban, és kimerül. Nem tud kijönni a vízbõl és elõbb-utóbb alámerül. Célszerû ezt megelõzni.

A pecsenyekacsa halastavi utónevelését a halastavak komplex hasznosítására dolgozták ki. A tavon tartott kacsa trágyája kiváló hatású a halastavak szervesanyag-tartalmának növelésére, ezáltal elõsegíti a plankton elszaporodását. A fény behatolását gátló alámerülõ és a víz színén úszó lágy szárú növényzetet a tavon tartott kacsák feltépik, elfogyasztják. A kacsák biológiailag értékes takarmányhoz jutnak, közben elõsegítik a fotoszintézis kedvezõbb érvényesülését, amely alapja a halhús-termelésnek. A tavon a hal és a kacsa igen kedvezõ biológiai kölcsönhatásban tartható.

A hideg elõnevelõbõl a kacsákat kora tavasszal 18-21 napos korban, nyáron 16-18 napos korban célszerû a tóra helyezni. A kacsákat a tó azon részére kell telepíteni, ahol a víz fokozatosan nullára fut. Így a partra kerülésük egyszerûbbé válik, a rézsûk rongálódásával nem kell számolni. Kisebb tavakon az egész vízfelület rendelkezésükre állhat, nagyobb tavakon célszerû 30-50 méteres vízszélességet lekeríteni a kacsák számára (ez az ún. tóparti nevelés). Kerítéses megoldással a kacsák úszkálása mérsékelhetõ, kevesebb energiát fogyasztanak, gyakrabban juthatnak takarmányhoz.

A kacsák kihelyezésének másik formája, hogy azokat természetes, vagy mesterséges szigetekre telepítik. A természetes sziget rendszerint magasabb szintû földtöltés. A mesterséges sziget épülhet fa- vagy betoncölöpökre. A sziget padozata 30-40 cm-rel van a tótükör fölött és többnyire nem túl nagy lyukbõségû drótháló. Általában 400-500 m2-es szigeteket képeznek ki és ezekre 5000-6000 kacsát számítanak. (20. dia)

A szigetes megoldású pecsenyekacsa utónevelés szinte egy helyre köti az állatokat és azok minden irányból a tófelületre juthatnak.

A vízminõségtõl függõen hektáronként 170-350 kacsa telepíthetõ a halastavakra. A tenyészév folyamán a nyújtó és hizlaló tavakon 4 csoport nevelhetõ fel. Ivadéknevelõ tavakon a halastavi pecsenyekacsa utónevelés nem ajánlott.

A halastavi pecsenyekacsa nevelés jelentõs munkaszervezést ró a gazdálkodóra az értékesítés idején. A rakodást megelõzõen a tóról le kell hajtani a kacsákat az elõre elkészített oszlopokra tûzött drótkerítések közé.

7. 1. 4. A pecsenyekacsa takarmányozási rendje, itatása

A kacsa rendkívül gyors anyagcseréjû, gyors fejlõdésû gazdasági baromfifaj. A többi baromfit megelõzve gyorsan növekszik az élete elsõ heteiben. 3 hetes korában kelési tömegét közel 15-szörözi. 7 hetesen a kelési tömegének 50-60 szorosát mutatja. E növekedési erélyének kihasználása csakis magas beltartalmú takarmányokkal lehetséges. A pecsenyekacsa-nevelés során háromfázisú takarmányozást hajtunk végre. Ritkábban kétfázisút.

A kacsára jellemzõ, hogy takarmányfelvételét a táp energiatartalma szerint képes befolyásolni. Alacsonyabb energiatartalmú tápból többet fogyaszt, magasabból kevesebbet. Így a fehérjetartalom is alacsonyabb lehet a többi baromfajnál megszokottnál. Ez a tény megmutatkozik keveréktakarmányának beltartalmában is. Alacsonyabb fehérjetartalommal beéri, mint egyéb hasonló korú baromfiak.

A gyakorlati takarmányozás során indítótápból 1 kg-ot szokás megetetni. Ez idõben hozzávetõlegesen 2 hetet jelent. Az I. fázis után fokozatosan kell átállni a II. fázis keveréktakarmányára, a nevelõtápra. 3 napos átmenet elegendõ, amikor is az elsõ napon 25 % nevelõtápot, a másodikon 50%-ot, a harmadikon 75%-ot etessünk. A 4. naptól teljes egészében etethetjük az új takarmányt. A fokozatos átmenet szakmai indoka az, hogy az állat emésztõszervrendszerét ne minden átmenet nélkül érje a változás. Ha így történne, megnõne a bélgyulladások esélye és gyakorisága.

A nevelõtápot 3 héten át etetjük. Ebbõl általában 4,5 kg-ot számítunk. Ha 4 héten keresztül etetjük, úgy értelemszerûen nõ a fogyasztás.

A befejezõtáp etetésének legalább 2 szakmai indoka van. Az elõzõekétõl jóval alacsonyabb fehérjetartalma miatt ökonómiailag kedvezõbb. Törvényszerû az etetése mindazokban az esetekben, amikor a nevelõtápok medikamentet tartalmaznak. A nemzetközi piacon csak úgy adható el baromfitermék, ha az mindenféle szermaradványtól mentes. Ezek kiürülési idejéig okvetlenül kell egy olyan keveréktakarmányt etetni, amelyik semmiféle - a húsban, állati termékben megjelenõ - kiegészítõ anyagot nem tartalmaz. A befejezõtápok etetésének tartama függvénye a medikatum állati szervezetbõl való kiürülési idejének.

A pecsenyekacsa-nevelés gyakorlatában éppen gazdaságossági okokból 2 hétig szokás a befejezõtápot etetni. Ilyenkor a II. fázis takarmány-felhasználására 4 kg tápot számítunk állatonként.

A kacsákkal eleinte morzsázott tápokat etessünk, mert a kacsa nehezen nyeli le a dercés takarmányt. Ehhez folyton vizet keres. A nedves csõrre tapadt dercés takarmány a következõ vízfelvételkor az itatóvályúba kerül. Ha morzsázott takarmány nem áll rendelkezésre, akkor kisméretû granuláltat etessünk. Kerüljük a dercés táppal való kacsanevelést.

Az indítótáp etetésének elején a kacsák még nem tudnak az önetetõkbõl enni. Többnyire a szállító kartondobozokat alakítják át etetõvé vagy etetõtálcákat használnak. Ebben a takarmányt rövid idõn belül letapossák, ezért abba keveset és gyakran tegyünk. Még ilyen esetben is indokolt a letaposott takarmány fellazítása, mert a kacsa takarmányfelvétele így könnyebb. Szempont, hogy a kacsa 2-3 m-en belül találjon takarmányt (és természetesen ivóvizet is).

Jó tudni, hogy a búzaszem nagyságú szemeket 1-2 m-rõl, a kukoricaszem nagyságú szemeket 3 m távolságon belül ismeri fel a kacsa. Mozgáskörzete nem éri el az 50 m-t. 80 m távolságról még a kifejlett kacsa sem ismeri fel egymást.

4 napos kor után megkezdhetõ az átállás az önetetõkre. Ezt fokozatosan, általában 3 nap alatt szokás befejezni. Az etetõket úgy sûrítsük, hogy 2 cm etetõhosszt számítsunk kacsánként.

Pecsenyekacsa-nevelés során mindvégig ad libitum takarmányozást alkalmazunk.

Az utónevelés során az eddigi takarmányozási gyakorlatot követjük, azzal a különbséggel, hogy ebben a szakaszban már granulált tápot etetünk. Szem elõtt kell tartani, hogy az etetõk a szabad ég alatt kerülnek elhelyezésre, ezért állaguk és felépítésük olyan legyen, hogy a takarmányt maximálisan óvják a környezeti hatások okozta minõségi romlástól. Naponta ellenõrizni kell az etetõket, hogy azokban nem ázott e meg a takarmány, a boltozódás miatt felvehetik e tetszés szerinti mennyiségben vagy nem. Az átnedvesedett, elázott, boltozódott táp bomlásnak indulva súlyos megbetegedésekhez vezet. Célszerû, ha legalább 2 naponta teljesen kiürülni hagyjuk az etetõket, mert ez már önmagában egyfajta minõségellenõrzést jelent.

Általános irányelv, hogy állatonként 5 cm etetõhosszat számoljunk. Ennek figyelembe vételével mégis annyi etetõt telepítsünk, hogy 10-15 m-en belül érjen etetõhöz a kacsa. A pecsenyekacsa-nevelés során utóneveléskor is tetszés szerinti takarmányfelvételt teszünk lehetõvé. Az etetõsûrûséget annak tudatában határozzuk meg, hogy tudjuk a kacsa nem jár be hatalmas területeket. A pecsenyekacsa-nevelésben - éppen az ad libitum etetés miatt - nem takarmányozhatunk a földrõl.

Az ivóvízellátás kulcskérdése az eredményes pecsenyekacsa-nevelésnek. Az ivóvíznyerés technikai megoldása egyezik a tenyésznövendékek nevelésénél leírtakkal. (21. dia)

Mind az elõnevelés, mind az utónevelés során fontos a kacsák bõséges vitaminellátása. Bár a keveréktakarmányok mindegyike tartalmaz vitamin-premixeket, mégsem hiábavaló a nevelés során 2-szer, esetleg 3-szor vízben oldódó komplex készítményekkel itatni az állományt.

Az elõnevelés tárgyalása során már említettük, hogy a kifutókban árnyékolók felállítása javítja a kacsák komfortérzetét. Az utónevelésre 1-2 parti kivételével igen meleg idõben kerül sor. Hogy a kacsákat védjük a tûzõ naptól, az utónevelõ helyen 200-300 kacsánként állítsunk fel 1-1 árnyékolót. (22. dia)

A kacsák elõtt mindig legyen mészkõgritt, amit vályúkból vehetnek fel. A mészkõgritt-fogyasztás segíti a zúzóban történõ takarmányõrlést és Ca-pótlásnak is tekinthetõ.

A halastavakon elhelyezett kacsák takarmányozás-technikai megoldásai térnek el a szárazföldön nevelt pecsenyekacsák takarmányozásától. Ezeknél megkülönböztetünk vízi vagy parti etetést, vagy a kettõ kombinációját. A parti etetésnél az önetetõket a víz szélétõl 3-5 m-re helyezzük, és egymástól nem nagyobb távolságra, mint 30-50 méter.

Jó tudni, hogy szárazföldön a kacsa mozgási területe nem éri el az 50 métert. 80 méter távolságon túl már egymást sem ismerik fel. Etetõket tehát mozgáskörzetükön belül mindenképpen találjanak. Végleges helyüknek pedig azt a területet tekintik, ahová letelepítették õket. A természetes szigeteken való takarmányozás technikai megoldásai egyeznek a parti etetésével.

A mesterséges szigeteken való takarmányozás annyiban más mint az elõzõek, hogy az etetõkbõl kivert takarmány a vízbe hullik és a halak tápláléka lehet. A vizen történõ etetésnél figyelembe kell venni, hogy az esetlegesen nagyobb mennyiségû vízbe hullott takarmány, a kis felületen nagy mennyiségû trágya bomlásából relatív oxigén hiány állhat elõ. Ezért célszerû lehet a vízen az etetõhelyeket változtatni.

7. 2. Mosúsz kacsával (mulard, barbarie genotípusok) folytatott pecsenye-kacsa-nevelés

A mosúsz kacsa kereskedelmi térhódításának indokait az elõzõekben megadtuk. Ezennel azokra a specifikumokra hívjuk fel a figyelmet, amelyen tartástechnológiája alapvetõen eltér a pekingi jellegû pecsenyekacsákétól.

A mulard és barbarie kacsákat 10-14 hetes nevelési idõ után jóval nagyobb súlyban értékesítjük, mint az egyéb pecsenyekacsa genotípusokat.

A tojókat 10 hetesen tanácsos levágni, mert növekedési erélyük ezt követõen nem számottevõ. A gácsérok a feltûnõ súlybéli ivari dimorfizmus kapcsán még jelentõsen gyarapodnak és ezeket 13-14 hetes koruk elõtt nem érdemes levágni.

Ennek illusztrálására a 4. táblázat szolgál.

A mosúsz kacsákat úsztató víz nélkül tarthatjuk. A faj vízhez kötöttsége nem jellemzõ, sõt a kifutó nélküli, teljesen zárt tartást is jól bírja. A legtöbb technológia a kifutó nélküli zárt tartásra, ún. száraz nevelésre épül. (23. dia)

A mosúsz kacsa - tekintettel arra, hogy trópusi területrõl származik - a nevelés során nagyobb hõigényt támaszt, mint a házikacsából nevelt pecsenyekacsa.

4. táblázat
A mulard illetve barbarie kacsa, valamint a pekingi jellegû pecsenyekacsa növekedése az életkor függvényében
Mosúsz kacsák
Pekingi jellegû pecsenyekacsák
Életkor
élõsúly, g
élõsúly, g
(hét)
gácsérok
tojók
gácsérok
tojók
1. 100-150  160-180 180-200  180-200
2. 250-350  350-400 400-450  400-450
3. 480-580  550-630 800-1000  700-900
4. 900-1100  900-1000 1300-1500  1100-1300
5. 1500-1680  1300-1400 2000-2300  1800-2100
6. 2200-2400  1700-1800 2500-2900  2300-2500
7. 2800-3050  1970-2100 3000-3100  2700-2800
8. 3300-3500  2180-2350
9. 3700-3900  2330-2550
10. 3960-4100  2430-2600
11. 4300-4500 
12. 4500-4600 
13. 4600-4900 
A 6. héttõl kezdve folyamatosan 18-20 oC-ot kell biztosítani számára. E rendkívül magas hõmérsékletet általában mûanyákkal (gázinfralámpákkal) teremtik elõ, míg 25 oC-os teremhõmérsékletre fûtik az istállót az elsõ héten, amelyet hetente 2-3 oC-kal mérsékelnek. Optimális hõmérséklet esetén a kacsák egyenletesen széjjelterülnek a rendelkezésre álló istállóban.

Ezt egyébként úgy alakítják ki, hogy 600-700 kacsánál több ne kerülhessen egy csoportba. Ezeknek a szakaszolásoknak a területe idõrõl idõre változik, a kor elõrehaladtával módosuló telepítési sûrûségtõl függõen. Ez az alábbiak szerint alakul:
0-4 nap
45-50 db/m2
5-7 nap
40 db/m2
8-21 nap
20 db/m2
21-25 nap
10 db/m2
26 naptól 10 hetes korig 10 db/m2 (13 tojó + 7gácsér arányban)

10 hetes kor után 6-7 db/m2 (2:1 ivari arányban).

A mosúsz kacsa agresszívabb, mint a pekingi jellegû kacsa. Az agresszivitása gyorsan kannibalizmusba csaphat át. Ezt elkerülendõ, a 21. napon csõrkurtítást végeznek az állományon. A csõrkurtítás során a felsõ csõrkávából 5-6 mm-nyit levágnak. (A csõrkurtítás a tenyésznövendékeknél is szokás. Ez esetben a gácsérok felsõ csõrkáváját 2-3 mm-rel kurtítják.)

A mosúsz kacsa eredetileg fán fészkelõ faj. Az ágakon kapaszkodáskor erõs karmai alakultak ki. Az intenzív kacsatartásban, a felerõsödõ agresszivitás miatt ezek a jól fejlett karmok könnyebb sérülés kiváltói lehetnek. Elõfordulhat a karmok kurtítása is a nevelés kezdetén. Erre a csõrkurtítással egyidõben szokott sor kerülni.

Egyéb technológiai vonatkozásban érdemi különbség nincs a kétféle pecsenyekacsa-elõállítása között. Megemlíthetõ, hogy a drótsodronyon tartás kevésbé terjedt el, helyette a lécrácsosat alkalmazzák.

A rácspadozat elõnye, hogy kiküszöböli a penész miatt mindig kockázatos szalmaalmot. Lehetõvé teszi a nagyobb gácsértelepítést. Lécrácson 10 egyed/m2 telepítési sûrûség lehetséges 10. élethét után, 12 tojó + 8 gácsér arányban.

A módszer elõnyeként megemlítik, hogy gyorsabb a tollasodás és a nevelési idõ alatt mindvégig tiszták maradnak a madarak tollai.

A hosszabb nevelési idejû mosúsz kacsának a takarmányozástechnológiája is másként alakul.

Az elsõ 3 héten indítótápot, a 3-6 hetes életkor között nevelõtápot, 6 hetes kortól értékesítésig befejezõ tápot etetnek a kacsákkal.

Minden fázisban kerülni kell a dercés takarmány etetését. Csak granulált vagy (és) morzsázott tápok jöhetnek szóba. A vízfelhasználás az elfogyasztott takarmány 3-szorosa. A takarmányköltségek növekedésével a mosúsz kacsa nevelése során is megfigyelhetõ a drága indítótáp etetési idejének redukálása.

Miután zsírosodási hajlama kisebb mint a pekingi jellegû pecsenyekacsáké, így a fajlagos takarmányfogyasztása is kedvezõbb. 9 hetes nevelési idõ alatt vegyes ivarban 2,4 kg, 14 hetes nevelési idõben 2,9-3,0 kg az 1 kg súlygyarapodásra felhasznált takarmány.

7. 3. Tenyészutánpótlás nevelése

A tenyésztésre szánt kacsák nevelése 49 napos korig intenzív módon történik. A nevelés lényegében a pecsenyekacsa tartás és takarmányozás technológiájával azonos azzal a különbséggel, hogy napos korban megtörténik a szexálás.

Ezt indokolja, hogy az anyai és az apai vonal más-más (genetikai hátterû) teljesítményû populációból származhat, továbbá az is, hogy napos korban az ivarok meghatározása pontosabban történhet, mint egy késõbbi idõpontban és fejlettségi állapotban. Napos korban 1:6-os ivararányt célszerû telepíteni, majd 49 napos korban amikor a szülõpárok elsõ (nem genetikai eredetû) selejtezésére sor kerül (küllem, fejlettség, húsformák, konstitúció) 1:5,5-re lehet szûkíteni az ivararányt.

49 napos kortól a tenyésznövedékeket tágas kifutón vagy inkább legelõn neveljük (24. dia), esetleg halastavon, nagy felületû szabad vízterületen, hogy a kiadós mozgástól, a természetszerû tartástól állóképességet szerezzenek. Ez segíti majd a tojástermelési periódus zavar nélküli teljesítését. A növendéknevelés kulcskérdése ebben az idõpontban a hajtatva nevelés elkerülése, az ivóvízzel történõ folyamatos ellátás és a kellõ komfortérzet megteremtése.

A hajtatva nevelés elkerülését az ún. TUP (tenyészutánpótlásra szánt növendékek táplálására szolgáló) tápokkal oldjuk meg. Ezek fõ jellemzõje az alacsonyabb energia- és fehérjeszint, amit a rosttartalom növelésével érnek el. A tenyésznövendékek takarmányadagjának többsége életfenntartásra fordítódik. Testsúlygyarapodás céljára kevés táplálóanyagra van szüksége, mert 49-50 napos életkora és tojástermelés megkezdése közötti idõszakban kevesebb, mint 1000 g-ot gyarapszik. Ez naponta 5-6 g súlygyarapodást jelent. A tollváltás (az élõsúly 0,07 %) szintén nem jelent számottevõ táplálóanyag-igényt. Amennyiben nem mérsékeljük a növendékkori takarmányozás színvonalát a tenyésznövendékek elhíznak. Az elhízás, a zsírdepók felhalmozódása csökkenti a tojástermelésüket.

Gondosan összeállított beltartalmú tápokkal az elhízás elkerülése miatt kell adagolt takarmányozást folytatni.

Ez annyit jelent, hogy naponta kétszer, esetleg egyszer, összesen 200-220 g granulált keveréktakarmányt kapnak a növendékkacsák. Az adagolt keveréktakarmányozásból eredõen önetetõket a tenyésznövendék telepeken nem használnak, hanem a takarmányt vékony hosszú csíkban az állatok elé húzzák és azok azt perceken belül veszteség nélkül elfogyasztják. A rendszeres kondíció ellenõrzésre szükség van, ami alapján korrigálni lehet az etetett takarmány mennyiségét vagy beltartalmát.

Az ivóvíz folyamatos ellátását egyszerûen fúrott kutakból, öntözõcsövek felhasználásával oldhatjuk meg. Gondot kell fordítani a csövek kapcsolódásának pontosságára, továbbá a vályúkban megfelelõ vízszint beállítására. Ha a csövek nem záródnak jól, a vízszivárgás miatt tocsogóssá teszik a kacsák a területet (rövid idõn belül kipusztulhat a fû). Ha vályúkban alacsony a vízszint, a növendékek nem jutnak elegendõ ivóvízhez, a szomjas kacsa nem eszik, elõbb-utóbb kondícióhiányt szenved majd. Ha a vályúban túl magas a vízoszlop, akkor a kacsa éppen faji tulajdonságánál fogva kiveri a vizet és rövid idõn belül megközelíthetetlenné teszi a környéket. Igazán korrekt vízfelvétel megteremtése esetén is indokolt idõrõl idõre áttelepíteni az itatóvályúkat. Ezzel elkerülhetõ adott helyen a legelõ túlzott igénybevétele, az ezt követõ fûpusztulás. Esõs nyarakon ennek még nagyobb jelentõsége van, mert a felázott talaj a vízfelvételi helyeken gyorsan sártengerré válik. Ezt kerülni kell. (25. dia)

A jó komfortérzet kialakulásához az igény szerinti mozgáson, elegendõ takarmányon és folyamatos vízellátáson túl szükség van arra is, hogy a tûzõ nap ellen védelmet találjanak a kacsák. Erre az ún. árnyékolók jól beváltak. Ez annyit jelent, hogy 200-300 kacsánként egy lábakon álló, többnyire nádpallóból készített tetõt állítanak fel a legelõn. A kacsák igényük szerint ez alá húzódhatnak. A tenyésznövendék kacsák egyéb fedett helyet nem igényelnek felnevelésük során. A 49 napos kor tájékára betollasodott kacsák még nagyobb esõ esetén sem áznak át, nincs épületigényük.

7. 4. A törzskacsák tartása

7. 4. 1. Beólazás, törzsesítés, a törzsólak elõkészítése, üzemeltetése

A tenyészkacsa nevelésnél irányadó, hogy kifejlett tenyésznövendékek október utolsó hetében kerüljenek abba az istállóba, amelyben tojástermelésükre sor kerül. A legelõrõl (tóról) az áttelepítést nagy türelemmel az állat genetikai és gazdasági értékét messze tekintetbe vevõ figyelemmel, óvatossággal végezzük. A legelõhöz közel található törzsólba lassú menetben a kacsa természetes mozgásgyorsaságához alkalmazkodva (a hajnali órákban a meleget kerülve) az állományt nem összezsúfolva, lábon hajthatjuk be a kacsákat. Több km-es távolságra állatszállító ketrecekbe rakva juttathatjuk az állatokat végleges helyükre. Bár a kacsák egyedi megfogása nagy munkaerõ-felhasználással és kétség kívül azok törõdésével jár, mégis szükségszerû, mert hozzáértõ személy az ekkor esedékes szelekciót csak így tudja elvégezni. Nem kerülhetnek törzsesítésre, beólazásra a szemmel láthatóan küllemi hibás (lógószárnyú, sánta, ferdecsõrû, tollhibás, vak), kondícióproblémákkal küzdõ a beólazáskor elvárható testsúlytól kisebb és feltûnõen nagyobb kacsák, (a tojóknál a minimális élõsúlyt 3 kg-ban, a gácséroknál 3,5 kg-ban határozzák meg pekingi jellegû, nem extra nagy vonalba tartozó kacsáknál), izomszegény (a mell és a comb izmoltsága a meghatározó) egyedek. A biztonságos és kiegyenlített tojástermelés érdekében alkalmazzuk ezt a szigorú küllemi szelekciót.

Ebben az idõpontban van mód az ivararány végleges beállítására is. A mai gyakorlat 1 gácsérra 4-5 tojót számít. A gácsérok szelekcióját a tojókénál is szigorúbban kell végezni, különösen ami a mell és a combizmoltságot, fõleg a mellcsont izommal való berakódottságát illeti.

A kacsa az épülettel különösen annak berendezésével szemben nem túl igényes. Ez azt jelenti, hogy téli idõszakban se kelljen tartani a tojás megfázásától netalán megfagyásától, nyáron nagy hõségben sem melegedjen 25 oC fölé. Elvárható padozatának szilárd burkolata, mert ez megkönnyíti a gépi úton történõ kitrágyázást, tisztítást, fertõtlenítést. Célszerû olyan épületeket felépíteni (szélesség, hosszúság), amelyek szellõztetése természetes úton is elérhetõ. A gépesített szellõztetés technikailag ugyan nehézség nélkül megoldható, de ennek költségviselésére nem elég stabil az ágazat. Ha mégis szükség lenne ventillátorok beépítésére, akkor azt úgy kell méreteztetni, hogy maximális állatterhelés esetén képes legyen testsúly kg-onként és óránként 5 m3 levegõt az épületbe juttatni. Az istállók 1 m2 hasznos alapterületére 4-5 állatot számítunk.

A törzsólak elõkészítésének fontossága abban rejlik, hogy a kacsák hónapokon keresztül ebben tartózkodnak és a termelési idényben mindenféle beavatkozás az állomány zavarásával jár. A kacsaistálló állagának javítása mûszaki feladat, elvégeztetése mégis az agrármérnök feladata, miként az almozás, a fertõtlenítés elvégeztetése, a termelésre kész állapot megteremtetése. Almozásra a rendelkezésre álló mennyiség szerint szalmát használunk. Megteheti a faforgács-, a napraforgóhéj-, a kukoricacsutka-õrlemény is. Fontos, hogy penészmentes legyen, mert a kacsa az aspergillózisra feltûnõen érzékeny. A tojástermelés várható indulása vagy indítása elõtt 2 héttel el kell helyezni a tojófészkeket is. 1 folyóméter fészekre 12-14 kacsát célszerû számítani. Ha a jelzett idõponttól elõbb rakjuk be a tojófészkeket az istállóba, akkor az állatok feleslegesen szennyezik azt. Ha közvetlenül a tojástermelést megelõzõen kell ismerkedniük a fészekkel, akkor sok lesz az alomba tojt tojás, vagyis nem használják a kacsák a fészket. Az alomba tojt tojás mindig szennyezettebb, kelési eredménye erre visszavezethetõen rosszabb, mint a többi tojásé! (26. dia)

A betelepítésre kész istállók, sõt a technológiai berendezések fertõtlenítése nem maradhat el. A fertõtlenítés folyékony fertõtlenítõszerrel vagy gázosítással történhet. Mindkettõre többféle lehetõség kínálkozik. A gázosítást zárt ajtók, ablakok mellett kell végezni. Ha különbözõ nyílásokon a fertõtlenítõ hatású gáz elillanhat, ekkor csökken hatékonysága. Értékesebbek azok a fertõtlenítõszerek, amelyek egyben gombaölõ hatásúak is. Szalmával való almozásnál ennek megnõ a jelentõsége, mert a szalma gombafertõzöttségétõl mindig tartani kell.

Az istálló belsõ területén az alom állandóan száraz legyen. A felül almozások idõpontját és gyakoriságát ehhez kell igazítani. Nagy technológiai fegyelem mellett is elõfordul az alom túlnedvesedése. Ezeket a foltokat ki kell cserélni és száraz szalmával pótolni. A napi hõmérséklet rendszeres emelkedésekor a nedves alom különösen veszélyes, mert a gombák szaporodása felgyorsul és gombaspórák szállnak az istálló levegõjében, tapadnak a tojásra és fertõzik azt. A tojófészek tisztán, szárazon, penészmentesen tartása a jó kelési eredmények egyik alapvetõ feltétele.

A kacsaistállók mindegyikéhez zárt kifutó csatlakozzék. A kifutó területe az istálló belsõ területének 3-szorosa legyen. Az istálló belsõ területe és a kifutó között ún. kibúvó nyílásokon keresztül közlekednek a kacsák. A kibúvó nyílások mérete többnyire 80x60 cm. 250 kacsánként számítunk 1-1 kibúvó nyílást. Praktikussági okokból nem hátrány, ha néhány kibúvó nyílás mérete a gondozók közlekedését is lehetõvé teszi. A kifutó az állatok számára tartózkodási hely, de ezen túl a kifutóban történik a kacsák takarmányozása és itatása, illetve a kifutóban van elhelyezve az úsztatócsatorna is. (27. dia)

Az istálló hosszú falához csatlakozó kifutó legalább 8-10 m szélességben betonozott legyen. Erre a területre helyezik az etetõket, amelyek kivitelezésére az emberi fantáziától és anyagi lehetõségtõl függõen számos példát találunk. Az etetõkkel szemben követelményként azt támasztjuk, hogy védje a takarmányt az idõjárás károsító hatásától, a minõségi romlástól. Az állatok a takarmányt lehetõleg ne tudják kiszórni belõle és legalább 5 cm vályúhossz jusson minden egyedre. (28. dia, 29. dia)

A betonozott pihenõtérhez közvetlenül csatlakozik az úsztatócsatorna. Az úsztatómedence fordított trapéz alakú, felül többnyire 150 cm széles és oldalfalának rézsûje nem meredekebb, mint 30o. Erre a könnyû ki-be közlekedés miatt van szükség. Az úsztatómedence természetesen betonozott, alácsatornázott, hogy abban a vízcsere könnyen megoldható legyen. Az úsztatómedencék méretezése olyan legyen, hogy 1 m2 vízfelületre 15 kacsa jusson.

Az úsztatómedence a faj biológiai igényének kielégítésére szolgál, amennyiben a kacsa szívesen tartózkodik a vízen, általában vízen párzik, vagyis a nagyobb napos szaporulat reményében kerül sor az úsztatómedencék alkalmazására.

Mindemellett fõleg külföldi forrásokból hallani a törzskacsák úsztatómedence nélküli tartásáról is.

Az úsztatómedencék gyakori takarítása, vízcseréje nem kerülhetõ el. Ennek alkalmazásakor szinte lehetetlen megakadályozni az úsztatóból történõ vízfogyasztást. Ez különösen nyáron veszélyes, mert a nagy melegben a vízbe került bélsár kórokozói gyorsan szaporodnak és károsak lehetnek a kacsákra. Az úsztatócsatorna gyakori vízcseréjével egyidejûleg a pihenõtér takarításáról is gondoskodni kell. Higiéniai szempontból az a jó, ha átfolyós rendszerû az úsztatómedence.

A kifutó higiéniai értelemben való állandó rendbetétele azért is hangsúlyozandó, mert a törzskacsák a nap nagyobb hányadát ezen töltik. A napi tojástermelés befejezése után a kacsákat a kifutóra kell zárni. Majd éjjel 10-11 óra között juthatnak az istállóba. A kacsa biológiai sajátossága, hogy éjfél körül kezdi tojásrakását és reggel 8-9 óra között fejezi be. Az istálló belsõ területére okvetlenül csak ebben az idõintervallumban van szükség. Délelõtt 9 óra után a kacsa kifutóra szorításának indoka egyrészt az alomkímélés, másrészt a kotlás fellépése esélyének kizárása.

Itatóvályúk felszerelése is a kifutóban indokolt. Minden 100 állatra 1 folyóméter kétoldalas itatóvályút számítunk. A törzsólban való itatás az almot állandóan nedvesen tartaná. Az állandó nedvesség hamar elhasználttá tenné az almot és megemelné a páratartalmat is. A nedves alom okozta páratartalom növekedésre télen a megfázás lehetõsége miatt semmi szükség, tavasszal, nyáron pedig a tojások aspergillus fertõzöttségének gyarapodását tapasztalnánk.

A kacsaistállók belsõ berendezése nagyon egyszerû, s a gyakori almozás, kitrágyázás miatt jó, ha áthajtós rendszerû. A mindig száraz alomanyag jelenlétén túl a könnyen mozgatható tojófészkek fontosak. A tojófészkek 1-2 m-es elemekbõl álló, az elejük kivételével zárt ládák, amelyek fertõtleníthetõsége, tisztántartása a jó minõségû keltetõ tojás érdekében elsõrendû állategészségügyi feladat is.

7. 4. 2. A tenyészkacsák takarmányozási rendje

A tenyésznövendékek korrekt, - zsírosodásukat megakadályozó - takarmányozásával, szigorú tartástechnológiával megalapozhatjuk a tenyészidõszak termelését. A továbbiakban célunk és feladatunk az állat genetikai képességét kibontakoztató takarmányozás. Ezt tojótápokra alapozzuk. A tojótápnak a kacsa életfenntartó táplálóanyag-szükségletét és a tojástermelés táplálóanyag-szükségletét kell kielégíteni. Ehhez 11 MJ energiatartalmú keveréktakarmányokat kell etetni 16-18 % nyersfehérje tartalommal.

A törzsállatok takarmányozására jellemzõ, hogy a tojótáp etetését a tojásrakás indulása elõtt 5-6 héttel kell megkezdeni. Indokolt az állat szervezetét energiával, fehérjével "feltölteni", hogy a tojástermeléssel járó terhelést elviselhesse. Célszerû figyelembe venni, hogy a tojótápra átállást a fényprogram kezdése elõtt 2-3 héttel meg kell kezdeni. A kettõ egyidejû bevezetése bizonyos diszharmóniát idéz elõ. A tojótápra átállás után, amelyet fokozatosan kell végrehajtani, az állatokat ad libitum (étvágy szerint) kell takarmányozni.

Nem ismeretlen az a hazai gyakorlat, amely a takarmány energia- és fehérjetartalmát megemeli azt követõleg, miután a kacsák a termelés csúcsára értek. Ezzel a kacsára jellemzõ legnagyobb tojástermelési intenzitást igyekeznek hosszabb idõn keresztül fenntartani. E gyakorlat helyességét elméletileg igazolja az a tény, hogy a tojástermelés csúcsához közelítve az állatok súlya csökken. E veszteség mérsékelhetõ, ha ebbe a szakaszban növeljük a keveréktakarmányok energiatartalmát. A nagyobb fehérjetartalmú takarmányozás pedig támogatja a petefészek funkciót és az állatok hosszabb idõn át tudnak magasabb színvonalon termelni.

Elméletileg alátámasztott, hogy a tojástermelés leszálló ágában, amikor a termelés 50-60 % alá esik (június közepétõl), s egyben csökken az állat fehérje, továbbá energiaigénye (mert az általa produkált termék is kevesebb), mérsékeljük a takarmány beltartalmát is.

A takarmányozáson belül fontos az állatok folyamatos vitaminellátása is. Általában havonta, 4-5 napon keresztül indokolt komplex vitaminkészítmények itatása. Jó hatású az apróra vágott inkább pépesített zöldlucerna, alacsony szárazanyag-tartalmú fû, sõt a szõrös disznóparéj - ha a körülmények engedik -, csalán etetése.

Bár a tojótápok Ca tartalma igazodik a kacsák Ca igényéhez, nem hiábavaló, ha folyamatosan áll elõttük mészkõgritt vagy szénsavas takarmánymész. Különösen nyáron, nagy melegben, amikor a takarmányból a mészfelszívódás hatékonysága romlik, tehet jó szolgálatot a Ca tartalmú takarmány-kiegészítõ. Ha mészkõgrittet adagolunk, akkor egyben a takarmány õrléséhez szükséges kavicsot is biztosítani tudjuk, így segíthetünk a takarmány felaprózódásában.

Döntõ jelentõségû termelési tényezõ a kifogástalan minõségû takarmány etetése a kacsákkal. Mivel a kacsa keveréktakarmánya nem kis hányadban tartalmaz szóját, olykor földimogyoródarát is, mindig fennáll a veszélye az aflatoxikózisnak. A tengeren túli szója- és földimogyoródara sokszor penészes és a termelõdõ aflatoxinra a kacsák minden baromfifajtól jobban érzékenyek. A fuzárium toxinjai ugyancsak súlyos termeléscsökkenést váltanak ki. A helyes takarmánytárolással is sokat segíthetünk a minõségmegõrzésen.

7. 4. 3. A tenyészidényben alkalmazott világítás

Tojástermelõ baromfifajoknál a fény nélkülözhetetlen tartástechnológiai elem. Nincs ez másként a kacsa törzsállományoknál sem. Világítással az állományok tojástermelésének kezdetét, a tojástermelés intenzitását, sõt a perzisztencia hosszát is befolyásolni lehet. A kacsa tojástermelése évszakhoz kötött, általában január-július között rak tojást. A kelési idõponttól függõen ugyan, de világítással akár decembertõl is tojástermelésre késztethetõ. A magyarországi gyakorlat ilyenfajta tojástermelés manipulálást ritkán alkalmaz, mert a pecsenyekacsa-nevelés gyakorlata ezt nem követeli meg. A gazdasági célú kacsatenyésztésben az év 7-8. hetétõl mutatkozik fogadókészség a naposkacsákra. Ez azt jelenti, hogy az év 2. hetében célszerû indítani a kacsatojók tojástermelését.

A kacsák tojástermelésének indítása elõtt 2-3 héttel kell a világítási programot kezdeni. Kezdetben alig haladja meg a világos órák száma a természetes fényt, majd az elsõ hét mérsékelt nappalhosszabbítása után napi 15 perccel növelhetõ a világos órák száma. Napi 14 órás fénytartam elérése után a világos órák számát nem kell hosszabbítani. A 14 órás, kiegészítõ fénnyel korrigált nappalhossz marad mindaddig, amíg a természetes fény el nem éri ezt a tartamot. Ezt követõen a fénytartam igazodik a természetes világossághoz.

Más baromfifajoknál ismert az ettõl szigorúbb fényprogram is. Ismert továbbá az is, hogy a 14 órán felüli nappalhosszúság nem igazán támogatja a tojástermelést. Ezek betartása, alkalmazása minden bizonnyal a kacsánál sem járna hátránnyal. Hogy mégsem alkalmazzák, annak oka a tartástechnológiákban keresendõ. A 14 órán felüli nappalhosszúság után a kacsák bezárása elvileg lehetséges, de ez nagyobb munkaerõ-felhasználást, az állatok törését és fõleg nagyobb technikai felkészültségû istállókat igényelne. A magyarországi - elsõsorban extenzív tartástechnológiára épülõ - kacsatartás, az ehhez kialakult ökonómiai egyensúly más alternatívát egyenlõre nem kínál.

A mesterséges fénykiegészítést elsõsorban a reggeli órákban alkalmazzuk. Ez a tojásgyûjtés miatt is így indokolt.

A világítási programok alkalmazásánál néhány elvet szigorú törvényként kell betartani:

A tojástermelés alatt a világos órák számát csökkenteni nem szabad.

Gondosan kell ügyelni a fokozatosság betartására.

A rendszertelen, gyors mértékû fénynövelés vedlést, sõt kotlást válthat ki, de mindenképpen negatív hatással van a tojástermelés idõbeli lefutására.

Az istállóban egyenletes fényerõt kell teremteni. Ez általában 3-4 W m2-enként.

Jó tudni, hogy a helytelenül alkalmazott fényprogram okozta tojástermelés-kiesés a késõbbiek során már nem pótolható.

7. 4. 4. Tojásgyûjtés, tojáskezelés, tojástárolás

A címben megfogalmazottak döntõen befolyásolják a tojás keltetésre való felhasználását. A tojásgyûjtés során abból a már rögzített ténybõl kell kiindulni, hogy a kacsatojók éjfél és reggel 9 óra között tojják meg a tojásokat. A tojásgyûjtést tehát ebben az idõintervallumban kell elvégezni. E munkafolyamatnál azt kell tudni és aszerint cselekedni, hogy a tojás kórokozókkal a külvilágra kerülése után fertõzõdhet. A fertõzött tojás keltethetõsége rossz.

Törvényszerû, hogy a minél gyakoribb tojásgyûjtésre kell törekedni. Figyelembe kell venni azonban, hogy a tojásgyûjtés egyben az állomány zaklatásával is jár. Minden szempontból megfelelõ, ha a tojásgyûjtésre 2 óránként kerül sor. Ettõl talán csak nagyon hideg téli éjszakákon térhetünk el. A tojás megfázása, esetleg megfagyása elkerülése érdekében a 2 óránál gyakoribb tojásszedés is indokolt ilyenkor. Mivel a tojásrakás idõszakában nagy létszámban tartózkodnak a kacsák az ólban, a gyûjtést fokozott óvatossággal kell végezni. A tojásgyûjtéskor az ólakban más tevékenység nem végezhetõ.

A kacsatojás az összes baromfifaj tojásától jobban szennyezett. Ennek oka a faj igényéhez igazodó tartástechnológiában keresendõ. A szennyezettségre tekintettel a kacsatojások mosásra kerülnek. Ma már szinte minden törzstelepen tojásmosó automatagépek üzemelnek, így a tojások gyûjtéskor a gépek tojástálcáira kerülnek. A mosás során a tojások fertõtlenítése is megtörténik. A mosás és fertõtlenítés után a tojások megszárítása nagyon fontos. Nedves tojásokat ne pakoljunk össze a tojásraktárban. Kiemelten hangsúlyozzuk továbbá azt is, hogy a tojásszedés és a mosás-fertõtlenítés között a lehetõ legrövidebb idõ teljék el. (30. dia, 31. dia)

7. 4. 5. A kacsák mesterséges termékenyítése

A mesterséges termékenyítés elõnye az agrármérnök hallgatók, a mezõgazdasági szakemberek elõtt jól ismert. Az ún. nagyállatokon kívül a baromfinál is régóta (1900-as évek eleje) történnek próbálkozások a módszer bevezetésére. Máig csak a pulykatenyésztésben gyakorlatra érett és a broiler típusú baromfitartásban a nagyszülõ és elit állományok szintjén, a klasszikus tenyésztõi fázisban terjedt el.

A mesterséges termékenyítést a kacsánál elõször Watanabe (1961) próbálta. A mulard kacsa elõállítása miatt a figyelem újra a módszer felé irányult. Franciaországban a mulardok elõállításának fontos tenyésztéstechnikai eszköze. Más területeken a kacsatenyésztésben nem vagy alig alkalmazzák. Oka a késõbbiekben részletezett munka- és idõigényes technológiában keresendõ.

A kacsa mesterséges termékenyítésének technikáját, mindenek elõtt a spermavételt, a víziszárnyasok ivarszervi struktúrája döntõen meghatározza.

A herék a hasüregben a 9. hát- és 5. ágyékcsigolya között helyezkednek el. Bab vagy tojásdad alakúak, nem egyforma nagyságúak. A tenyészszezonban jelentõsen megnövekednek. A mellékherék csökevényesen fejlettek, a kakastól eltérõen ondóhólyag és ondóvezetõ jellemzõ rájuk. A gácsér kloákájának alsó falából 5-8 cm hosszú rostos merevedõszerv nélküli ivarszerv, phallus indul ki. Felületén spirális lefutású ondóbarázda van, amely az erekció alkalmával csatornává zárul és közvetítésével jut az ondó a nõi nemi utakba. Ebben a spermiumok hosszabb ideig életben maradnak. Az utero-vaginális szakaszban és az infundibulum alsó harmadában a nyálkahártyán bemélyedések találhatók és az itt uralkodó kémiai viszonyok mellett a spermiumok hosszabb ideig megõrzik termékenyítõ képességüket.

Az ondóvételre masszázs segítségével kerül sor. Ennek lényege, hogy a hát és a kloáka környéki tájék egyidejûleg kerüljön masszálásra. Az eljárásnál különös gondot célszerû fordítani a hát dörzsölésére, amit úgy kell végezni, hogy a gerincoszlop a here tájékán kerüljön érintkezésbe az ondóvételt végzõ tenyerével. Elengedhetetlen szempont, hogy a faroktõre lefelé irányuló nyomás ne hasson. Erre a pénisz idõ elõtti kiöltésének megakadályozása miatt van szükség. Ha a pénisz hirtelen elõbukkan, akkor az ugyanolyan gyorsan követi az elernyedése és még esély sincs a távozó váladék felfogására.

Ennek tekintetbe vételével 30-40 másodperces masszálás után a farok hátrahajlításakor mindkét kéz mutató és középsõ ujjának segítségével lehetséges a madár ivarszervét elõbuktatni. A gácsérok 80-90%-ától kielégítõ mennyiségû spermanyerésre van lehetõség.

Nagyobb mennyiségû ondó nyerhetõ a további technikai megoldások felhasználásával.

Minden vételnél célszerû a phallust - rövid megszakításokkal - az ondóvételi edény falához érinteni. Az edény érintkezésenként egy-egy csepp spermát választ le, aminek utánfolyását jól meg lehet figyelni. Ha ezt nem végzik el, a pénisz végén egy-egy nagyobb csepp formájában összegyûlik az ondó, nyomáskiegyenlítõdés következik be és megszûnik az ondóleadás. Ennek oka a felületi feszültség, amely a folyadékot a legkisebb felületre igyekszik összehúzni. Ha ezt a felületi feszültséget nem szüntetjük meg, a nyomáskiegyenlítõdés következtében gátolt az utánfolyás. Hosszú idõ telik el, amíg az összehúzó erõ nem tudja a spermacseppet a pénisz végén tartani és spontán leválás következik be. Természetes párzáskor a phallus érintkezik a vagina falával, a sperma leválik, szívóhatás, illetve nyomáscsökkenés lép fel és a sperma utánfolyására nyomban sor kerül.

Az ejakulátumonként nyerhetõ ondó mennyiségét külsõ tényezõk (hõmérséklet, fényviszonyok, takarmányozás, szokatottság, ondóvétel körülményei) és belsõ fiziológiás okok (kor, fajta, tápláltsági- és egészségi állapot) egyaránt befolyásolják. Mindezek magyarázatát adják az ondómennyiséget megadó értékek hatalmas intervallumának. Ez 0,25-1,5 ml közé tehetõ, de a közölt értékek 0,46 ml átlagos térfogattal jellemezhetõk. Az ondómennyiség intervallumát meghaladja a spermiumkoncentrációra kapott értékek sorozata. A 0,7-3,5 millió spermium/mm3 ejakulátum ezt kellõ képen kifejezi.

A kacsaondó szürkésfehér színû, neutrális fehérjeszagú folyadék. pH= 70,19. Színe lehet sárgás árnyalatú, ha az állat karotinoidokban gazdag takarmányt fogyaszt.

Az élõsejtek arányát legalább 85%-ban kell elvárnunk és a sejtek 75%-ának élénk, elõrehaladó mozgást kell végezniük. A rendellenes sejtek arányának 10 % alatt kell maradni.

A gácsérspermiumok méretének fõbb jellemzõit az alábbi összeállítás adja meg (5. táblázat).

5. táblázat

A gácsérsperma felépítése és jellemzõ méretei (mikron)
Akroszóma
Fej
A középrész
A farok
A spermium
hossza
hosz-sza
széles-sége
hosz-sza
széles-sége
hossza
teljes hossza
2,1
14
1,5
6,3
1,3
59
81
Max.
1
7
1,1
3,5
0,7
39
51
Min.
1,5
12
1,4
5,3
1,2
52
70
Átlag
Minden baromfifaj hímivarú egyedére, úgy a gácsérra is jellemzõ a tenyészidõszakban mutatott kifejezett aktív spermiogenézis. Ez lehetõvé teszi a heti 4-5 alkalommal történõ spermavételt a gácsértól.

A spermamélyhûtés a baromfispermáknál egyáltalán nem megoldott, a hígított spermákat is ritkán használják. A friss, hígítatlan spermát a vételtõl számított 40 percen belül tanácsos felhasználni, mert ezt követõen a termékenyítõképessége feltûnõen csökken.

Alkalmas ondóhígító hiányában szokás fiziológiás NaCl oldattal hígítani a spermát, ami gyors felhasználás esetén 85 % körüli termékenyülést eredményez. Akár 5-10-szeres hígítás is elképzelhetõ.

Az ondóbevitelnek többféle módszere ismert. A mesterséges termékenyítés gyakorlásának kezdetén az ún. vak beondózást használták. Mára ezt felváltotta a kloákakifordításos módszer. Ennek lényege, hogy a kacsatojót a hátára fordítják és enyhe, a kloáka felé irányuló nyomást gyakorolnak a hasra. Ezt követõen a kloákát gyors, hátrafelé irányuló mozdulattal kifordítják. Ennek megtörténtével egy Y szerû elágazás tûnik elõ, amelynek egyik ága a végbél, a másik a tojó ivarszervének nyílása. A beondózást 4-5 cm mélyen kell alkalmas eszközzel megtenni.

A kloáka kifordítása nagy rutint igényel, nehéz fizikai munka. Alkalmazásakor vitathatatlan az állomány törése is.

A beondózásokat a késõ délelõtti órákban szokás elvégezni, amikor szilárd falú tojás még nincs az madárméhben.

A munka higiénikusabb végzése érdekében a beondózások, illetve a spermavétel elõtt 6-8 óráig célszerû koplaltatni a kacsákat.

A kacsák termékenyítésére használt ondó mennyiségére vonatkozóan az irodalomban eltérõ adatokkal találkozunk. E tekintetben mérvadó lehet, a 0,1 ml hígítatlan ondó mennyiség 120-140 millió spermium mellett.

Bár a termékenyítõ-képesség fennmaradása a nõi ivarszervben elviekben 10 napig is lehetséges, a gyakorlat 4-5 naponkénti beondózást tart szükségesnek a 90 % körüli termékenység realizálásához.

7. 5. A mulard és a barbarie kacsák májra történõ hízlalása

Mindkét genotípusra jellemzõ, hogy igen nagy májat képes adni a lúdtenyésztésbõl ismert töméses hízlalás után. A máj nagysága eléri a 400-450 g-ot, gyakran meg is haladja azt (550-600 g-ot), ami kacsa esetében tekintélyes nagyságnak számít. A pézsmakacsa típusoknál, éppúgy mint a libánál populációk közötti és populáción belüli változékonyság figyelhetõ meg a májnagyságban, sõt a máj minõségi jellemzõiben is.

A mulard kacsa mindkét ivarát tömik. Az ivari dimorfizmus ezeknél nem akkora nagy, hogy a tojókat ne érné meg meghizlalni. A hízóba állítás optimális ideje 13-14 hetes életkor, de Magyarországon is vannak olyan genotípusok, amelyeket már 11-12 hetesen is tömésre fognak. A mulardoknak hízóba állításkor el kell érniük a minimális 3 kg-os élõsúlyt. A tömés alatt legalább 40%-os élõsúlyráhízást eredményez nagy és jó minõségû májat. 13-14 napi tömés után kereskedelmi minõségû máj bontható a mulardokból.

A barbarie kacsánál - a nagy testsúlybeli ivari dimorfizmus miatt - csak a gácsérokat tömik. Ezeket szexáltan helyezik az elõnevelõ telepekre, a tojókat pedig napos korban lefojtják. Töméses hízlalásra az egészséges, minimum 4 kg élõsúlyú barbarie kacsák a megfelelõek, amelyeket - a mulardoktól eltérõen - 16-18 napi töméses, hízlalás után lehet vágni. A májtípusú barbarie kacsák tömés alatti élõsúlynövekménye (az ún. ráhízás) legalább 1500-2000 g között kell legyen!

Lényeges különbség továbbá, hogy napi 2-szeri töméssel hizlal a kacsatömõk többsége. Egy részüknél elõfordul, hogy a tömés utolsó harmadában naponta 3-szor tömi állatait. A barbarie genotípust naponta többször tömik (3-szor, esetleg 4-szer) mint a mulardot, mert "begye" kisebb, kevésbé tágulékony.

A napi 2-szeri, esetleg 3-szori töméssel a kacsa már kitûnõ minõségû és elfogadható nagyságú májat termel.

Amíg a ludat napjában 4-szer, a tömési idõtartam vége felé akár 6-szor is tömik, a mulard és a barbarie kacsatípusokat elegendõ 2-szer, illetve 3-szor tömni.

E két tény a lúd májra történõ hízlalásával szemben óriási elõny a mulard és a barbarie javára és egyben magyarázatul is szolgál a lúdtömés (fõleg Franciaországban) visszaszorulására.

Amióta a víziszárnyasok májra hízlalását ismeri a szakmai gyakorlat, azóta folyamatosan bebizonyosodik, hogy (párolt, áztatott, fõzött, enyhén zsírozott) kukoricánál alkalmasabb takarmány nem létezik erre a célra.

Ez nyert igazolást a mulard és barbarie kacsák hízlalása során is. Olykor hallani lehet kukoricadarával való kényszerhízlalásról is, de ez mindössze mechanikai változtatást jelent és élettanilag nem tér el az elõbbi technológiai megoldástól.

Tömési idõtõl, a tömés gyakoriságától függõen 8-10 kg körüli száraz kukoricát számítunk kacsánkét.

A mulard és barbarie kacsa májra történõ hízlalásánál találkozhatunk a megfelelõen elõkészített kukorica és kukoricadara keverékével folytatott töméssel is.

A nagy, jó minõségû máj elérésének titka a kacsánál sem más, mint az egészségesen, jól fejletten hízóba fogott kacsák fizikai és élettani tûrõképességéig folytatott intenzív kényszerhízlalása.