ÉSZT SERTÉS

Származás:

A fajtát 1920-ban ismerték el. Kialakításában a helyi parlagi sertéseken kívül az angol és a svéd nagyfehér, valamint a dán és a finn lapály vett részt. Lógó füle miatt korábban lapály fajtának neveztük. Egyéb küllemi jegyei, típusa és teljesítménye alapján eredeti állapotában nem sorolható a lapály fajtacsoport egyik hasznosítási típusába sem.

Küllemi leírás:

A sertést fehér színû, gyakran göndörödõ, néha durva szõrköntös borítja. Bõre rózsaszínû. A fej mérsékelten hosszú, a lapályfajtákhoz képest durva. Fülei nagyok, lelógóak. A nyak közepesen hosszú. A mar jól izmolt. A törzshossz az intenzív lapályokkal végzett cseppvérkeresztezés hatására növekszik. A hát hosszú, jól izmolt és feszes. A mellkas mély és dongás. A far hosszú, széles és jól izmolt. A csontozat szilárd. A sertés megjelenésében robosztus. Vérmérséklete nyugodt, stressztûrõ. Tenyésztésbe vehetõ 8-9 hónapos korban.

Felhasználás:

1867-ben azzal a céllal hozták be hazánkba, hogy a mérsékelt adottságú nagyüzemekben, valamint a kistermelõknél felváltsa a cornwall, az öves és más korán zsírosodó keresztezett sertésállományt.

Tenyésztés:

Keresztezésekben kiváló a szaporasága, nevelõ- és jó alkalmazkodó képessége miatt anyai partner. Hízékonysága, különösen vágási teljesítménye a folyamatos cseppvérkeresztezés ellenére sem éri el a lapály fajtákét, sõt a magyar nagyfehér hússertését sem.

Jelenlegi helyzet:

A fajta tenyésztése és teljesítményellenõrzése ma is történik hazánkban. Genetikai képessége és a populáció mérete nem teszi lehetõvé,hogy a fehér hússertés és a magyar lapály mellett a közeli jövõben nagyobb teret kapjon a sertéstenyésztésünkben.