Termesztési technológiája

Vetésváltás

A napraforgó, a betegségek iránti fogékonysága következtében, nagyon igényes a vetésváltással szemben. Az önmaga utáni termesztést nem bírja, 5-7 évet kell várni, hogy az adott területre visszakerülhessen. Amennyiben ennél rövidebb idő telik el a napraforgó újratermesztése között, 20-60 %-kal is csökkenhet a kaszattermés (a betegségek kialakulását elősegítő időjárás esetén 80-90 %-os terméscsökkenés is bekövetkezhet).

Legjobb előveteményei a kalászos gabonák (őszi búza, őszi árpa, tavaszi árpa, tritikále, rozs), korán betakarításra kerülnek, nem hagynak nagymennyiségű szármaradványt a területen, a talajművelések időben és jó minőségben elvégezhetőek. Közepes elővetemény a silókukorica - ebben az esetben a visszamaradó szárcsonkokat és gyökérmaradványokat tárcsával fel kell aprítani, és 25-30 cm-es szántást kell végezni. Amennyiben szemes kukorica az elővetemény, célszerű korai éréscsoportút választani, a szármaradványok felaprítása után szükséges a szántást elvégezni.

Előveteménye ne legyen hüvelyes vagy pillangós virágú szálas takarmánynövény (a nitrogén-gyűjtés miatt hajlamosítják a napraforgót a gombás megbetegedésekre). A cukorrépa és burgonya betakarítása után visszamaradó lédús gyökér- és gumómaradványok fertőző gócokként a következő évi napraforgó állomány megbetegedését okozhatják.

A repce, dohány, kender, len, paradicsom és paprika után két év kihagyás célszerű, mivel a fehérpenész ezeknek is gyakran előforduló betegsége, az utánuk következő napraforgó fokozottan veszélyeztetetté válna.

 

Tápanyagellátás

A napraforgó mélyrehatoló, erőteljes gyökérzete következtében jól hasznosítja a talaj tápanyag-készletét, kisebb műtrágya mennyiséggel is megfelelő termést ad. A kijuttatandó adagok meghatározásakor figyelembe kell venni a várható termés nagyságán túl talaj tápanyagszolgáltató-képességét és az elővetemény utóhatását is.

 

A napraforgó fajlagos tápanyagigénye                       A kijuttatott trágyaadagok:

           100 kg fő- és melléktermék képzéséhez:

Nitrogén:          4,1 kg/100 kg                                                   30-80 kg/ha

P2O5:                3,0 kg/100 kg                                                   40-90 kg/ha

K2O:                7,0 kg/100 kg                                                   90-120 kg/ha

CaO:                2,4 kg/100 kg

MgO:               1,2 kg/100 kg

 

A foszfor- és kálium-műtrágyákat egy adagban ősszel alapműtrágyaként, a nitrogén-műtrágyát jó elővetemény után elegendő tavasszal, a vetés előtt kijuttatni és a magágy-készítés során bedolgozni a talajba. Közepes elővetemény után a nitrogén-műtrágyát megoszthatjuk: ősszel 20-40 %, tavasszal magágykészítés előtt 60-80 %.

A napraforgó esetében is a nitrogén növeli legnagyobb mértékben a termés nagyságát. A túlzott mennyiségű nitrogén egyrészt csökkenti a kaszatok olajtartalmát, másrészt fogékonnyá teszi a növényt a gombás megbetegedésekkel szemben, mindezek a termésnagyság jelentős mértékű csökkenését okozhatják.

Foszfor hiányában csökken a kaszatok teltsége (csökken az elérhető termésnagyság), kisebb lesz az elérhető olajtartalom.

A szükséges mennyiségben rendelkezésre álló kálium növeli a napraforgó szárazságtűrését (javul a növény vízháztartása, csökkenti a növény párologtatását, növeli a víz-visszatartó képességét, valamint a napraforgó ellenálló-képességét a gombás és baktériumos fertőzésekkel szemben.

A napraforgó nem tartozik a szervestrágyát megháláló növények közé, szervestrágyázása nem jellemző.

 

Talajművelés

A napraforgó biológiai igényének a talaj mélyművelése és átlagosan elkészített magágy felel meg. A talajművelés megoldási lehetőségeit az elővetemény betakarítási ideje, a visszahagyott tarló- és szármaradványok mennyisége és a talaj tulajdonságai határozzák meg. Lényeges, hogy az előkészítő talajműveléseket és az alap-talajművelést minden elővetemény után úgy kell elvégezni, hogy tavaszra a talaj jó kultúrállapotú legyen, és raktározza a téli csapadékot.

Korai betakarítású, kevés szármaradványt visszahagyó elővetemények után (pl. őszi búza) közvetlenül a betakarítás után tarlóhántást kell végezni tárcsával és a vízmegőrzés miatt általában gyűrűshengerrel tömöríteni szükséges a felső talajréteget. A nyár folyamán szükség szerint 2-3 alkalommal kell a tarlót ápolni, ez egyben mechanikai gyomirtást is jelent. Amennyiben a napraforgót sekély termőrétegű, gyengébb adottságú talajokon termesztjük, célszerű a mélyítő művelést lazítóval végezni egy sekélyebben végzett szántás kombinációjában (így nem hozunk fel az ekével gyengébb tulajdonságokkal rendelkező talajréteget). Az időben elvégzett szántást célszerű elmunkálni.

Későn betakarításra kerülő, nagy mennyiségű szármaradványt visszahagyó elővetemények után (kukorica) a szármaradványok aprítása után 25-30 cm mély szántással keverjük be a talajba a szármaradványokat.

Amennyiben az ősz folyamán a szántást elmunkáltuk, tavasszal egy vagy két menetben kombinátorral tudjuk a megfelelő minőségű magágyat elkészíteni.

 

Vetés

A napraforgó igényli a jó minőségben elvégzett vetést, a vetés során elkövetett hibák a későbbiek során már nem hozhatók helyre. Vetésideje április közepe. A nagy olajtartalmú, igényesebb napraforgó vetése 8-12 oC-os talajhőmérséklet esetén, a kis olajtartalmú, kevésbé igényes fajták vetése már 7-8 oC-os talajhőmérséklet esetén elkezdhető.

Korai vetés esetén, hiába melegszik fel nappal a napsütés hatására a talaj a kellő hőmérsékletre, az éjszakai lehűlések következtében lassabban csírázik a napraforgó, a talajban sokáig elfekvő kaszat a csávázás ellenére megpenészedhet, nagy lesz a csírapusztulás, a kevesebb termő tő miatt jelentős termésveszteség következhet be. A nappal és éjszaka közötti hőingadozás a laza homoktalajokon legnagyobb, így ezeken a talajokon célszerű megvárni a talaj tartós felmelegedését.

Nagy olajtartalmú hibrideket középkötött (csernozjom) talajon 4-7 cm, kötöttebb talajokon 3-5 cm, laza (homok) talajokon 5-7 cm mélyen kell vetni. A kis olajtartalmú, kevésbé igényes fajták vetésmélysége 6-8 cm (ezeket főleg homoktalajokon termesztik).

Az alkalmazott sortávolság a vetőgéptől függően 70-76 cm. Ez a kapás-sortávolság lehetővé teszi a tenyészidőben a sorközök mechanikai művelését, valamint az állomány mikroklímája is kedvezőbb lesz, csökken a gombás megbetegedés esélye.

Jó talajokon lehetőség van nagyobb csíraszám alkalmazására (60 ezer/ha), kedvezőtlen termőhelyen a csíraszámot csökkenteni szükséges (csapadékszegény tél és tavasz esetén: 42 ezer/ha; laza (homok) talajon 42-48 ezer/ha). A csíraszámot a hibrid tulajdonságai is befolyásolják, az alacsonyabbra növő, kis testű, nagy olajtartalmú napraforgó hibrideket nagyobb csíraszámmal lehet vetni, míg a magasabbra növő, nagyobb testű, kisebb olajtartalmúakat kisebb csíraszámmal.

A napraforgó vetéskori csíraszámának meghatározásakor figyelembe kell venni, hogy az elvetett, csíraképes kaszatokból a betakarításkori termő tőszám általában 10-20 %-kal kevesebb lesz (önritkuló növény a napraforgó). A nagy olajtartalmú hibrideknél 20-25 %-kal, a kis olajtartalmú fajtáknál 15 %-kal szükséges növelni a kivetendő csíraszámot, hogy a betakarítás idejére a megfelelő tőszámot biztosítani tudjuk.

14. táblázat A napraforgó vetési útmutatója
 

Megnevezés

Adatok

Megjegyzés

Vetési idő

Sortávolság, cm

Tőtávolság, cm

Vetésmélység, cm

Csíraszám, ezer/ha

Vetőmag, kg/ha

Április közepe, május eleje

70 - 76,2

25 - 30

4 - 8

40 – 60

4 - 7

Hibridek: 8-12 oC-os talajhőm.

  fajták: 7-8 oC-os talajhőm. esetén.

Nagy olajtartalmú napraforgó:

  közvetlenül a kukorica vetése előtt

Kis olajtartalmú napraforgó:

  kukorica vetése előtt 1 héttel

 

Növényvédelme

A napraforgó gombabetegségei

Napraforgó-peronoszpóra (Plasmopara halstedii)

A napraforgó egyik leggyakoribb betegsége, amely súlyos károkat okoz. Hazánkban a hibridek kórokozóval szembeni rezisztenciája megfelelő, azonban a kórokozó folyamatosan újabb rasszokat képez.

A betegség tünetei: Az első tünetek már csírakorban jelentkeznek, a sziklevelek színén sárgulás, a fonákon kékesszürke vagy piszkosfehér penészgyep jelenik meg. Súlyos fertőzés esetén a csíranövények elpusztulnak, de jellegzetes tünet a napraforgó törpülése és ellevelesedése is. A kórokozó az idősebb növények alsó levelein tipikus peronoszpóra tüneteket mutat (a levél színén olajfolt, a fonákon fehér színű penészgyep).

Védekezési lehetőségek: Rezisztens hibridek termesztésével a kórokozó jelentősége nagymértékben csökken, azonban az újabb rasszok megjelenése megnehezíti a rezisztencia nemesítést. A betegség elleni védelem másik módja a csávázás felszívódó gombaölőszerrel. Fontos az 5-6 éves vetésváltás betartása és az árvakelések megsemmisítése.

 

Fehérpenészes szár- és tányérrothadás (Sclerotinia sclerotiorum)

A kórokozó hazánkban mindenütt közönséges, termesztett kétszikű növényeink közül szinte mindegyiken okoz károkat. Számos gyomnövényt is fertőz. Csapadékos években az általa okozott termésveszteség elérheti a 30-40 %-ot is.

A betegség tünetei: A szár alsó részén világosbarna, nagyméretű elnyúlt foltok jelennek meg, gyakran világos sávokkal. Nedves időben a szártövön vattaszerű fehér micélium látható. A fertőzés következtében a növényi szövetek roncsolódnak, rostjaira esnek szét, a szár eltörhet. A fertőzött tányér elkorhad, és rostjaira esik szét. A fertőzött tányérokban megjelennek a kórokozó jellegzetes kitartóképletei, a fekete kavicsszerű szkleróciumok.

Védekezési lehetőségek: Hatékony védekezés nem áll rendelkezésre. Az agrotechnikai szabályok betartása csökkenti a kártételt. A vetőmagcsávázás és a szürkepenész ellen is alkalmazott fungicides állománykezelés is csökkentheti a fertőzést. Az állomány desszikálása és a gyors betakarítás a tányérfertőzés okozta károkat csökkenti. Kerülni kell a N-túladagolást és a túl sűrű állományt.

 

Szürkepenészes szár- és tányérrothadás (Botrytis cinerea)

A fehérpenészes szárrothadáshoz hasonlóan gyakori és többtápnövényű kórokozó, csapadékos évjáratokban védekezés nélkül nagy kárt okoz.

A betegség tünetei: A száron, a leveleken és a bimbón eleinte vizenyős világosbarna foltok jelennek meg, később a foltokon szürke penészgyep jelenik meg. Ez a penészgyep száraz időben porzik. A tányéron is megjelennek a foltok, a tányér ennek következtében elrothad.

Védekezési lehetőségek: A betegség ellen a vetőmagcsávázás és a fungicides állománykezelés hatékony védekezési mód. A deszikkálás szerepe hasonlít a fehérpenésznél leírtakhoz.

 

Diaportés szárfoltosság és -korhadás (Diaporthe helianthi)

Hazánkban 1981 óta jelen van és okoz változó mértékű károkat. Szélsőséges esetben a termésveszteség a 70-80 %-ot is elérheti.

A betegség tünetei: A levéllemezen nagyméretű, levélerek által határolt, barna színű levélfoltosság és levélszáradás figyelhető meg. A legjellegzetesebb tünetek a száron alakulnak ki. A levél és a szár ízesülésénél lévő foltok világosbarnák, csónak alakúak. Később a foltok növekednek, összefolyhatnak és körülölelhetik a fertőzött szárrészt. A szár bélszövete elpusztul, a szár üregessé válik, és könnyen törik. A barna színű foltok a tányéron is megjelenhetnek.

Védekezési lehetőségek: A hibridek ellenállóképességében jelentős különbségek vannak, célszerű jó toleranciával rendelkező hibridet választani. A kémiai védekezés megelőző védekezésből (szántóföldi géppel) és a tünetek megjelenésének időszakában légi úton vagy hidastraktorral végzett védekezésből áll. Fontos az 5-6 éves vetésváltás, a megfelelő tőszám és tápanyagellátás, valamint a fertőzött növényi maradványok mély alászántása.

 

Alternáriás levél- és szárfoltosság (Alternaria helianthi, A. helianthinficiens)

Szinte minden évben, elsősorban a tenyészidőszak végén jelenik meg, más kórokozókkal együtt okoz komplex tüneteket.

A betegség tünetei: A levélen barna színű foltok jelennek meg, később ezek összeolvadnak, majd a levél leszárad. A foltok száron is megjelennek, orsó alakúak, fekete színűek. A bélszövet lilásan elszíneződik, majd elpusztul. Ezek a tünetek a tányéron is megjelennek.

Védekezési lehetőségek: Megegyezik a diaporte elleni vegyi védekezéssel.

 

Fekete szárfoltosság (Phoma macdonaldii)

Az utóbbi években egyre súlyosabb károkat okoz, minden évben megjelenik a napraforgó állományban.

A betegség tünetei: A szár alsó, középső harmadában, a levél és a szár találkozásánál (hasonlóan a diaportéhoz) nagyméretű, éles szélű fekete foltok jelennek meg, rajtuk ezüstös hártya látható. A bélszövetben a fertőzött rész alatt fekete elszíneződés látható.

Védekezési lehetőségek: Külön vegyszeres védekezésre ritkán kerül sor, fontos a növényi maradványok megsemmisítése.

 

Hamuszürke szárkorhadás és hervadás (Macrophomina phaseolina)

Gyakori polifág kórokozó, a károsítás nem látványos, de jelentős is lehet. Főként a kényszerérés okoz termésveszteséget.

A betegség tünetei: A fertőzött növények foltokban lankadnak, hervadnak. A tányér átmérője jelentősen csökken. A bélszövet elhal, benne apró kékesfekete pontok, mikroszkleróciumok láthatók.

Védekezési lehetőségek: A fertőzött növényi maradványokat meg kell semmisíteni. Eredményes vegyszeres védekezés nem ismert.

 

Napraforgórozsda (Puccinia helianthi)

Gyakori, de jelentős kárt ritkán okoz. A tenyészidőszak második felében az idősebb leveleken rozsdabarna, később fekete pörsenések jelennek meg. Fungicides állománykezelés ritkán válik szükségessé.

 

Napraforgó-lisztharmat (Erysiphe cichoracearum)

Az idősebb levelek színén fehéres, majd szürkésfehér lisztharmatbevonat jelenik meg. Fungicides állománykezelés csak kivételes esetben válhat szükségessé.

 

Szeptóriás levélfoltosság (Septoria helianthi)

Hazánkban ritkán okoz nagy kárt. Az idősebb leveleken barna, szögletes vagy kerek, sárga szegélyű foltok alakulnak ki. A fertőzött növényi maradványok aláforgatása és a vetésváltás betartása megfelelő védelmet nyújt a betegség ellen.

 

A napraforgó kártevői

A napraforgót a talajlakó kártevők (drótférgek, pajorok) nagymértékben károsíthatják. Kelés időszakában a fekete barkó (Psalidium maxillosum) és a hegyesfarú barkó (Tanymecus palliatus) rághatja meg a szikleveleket elsősorban száraz meleg tavaszokon. A rágcsálók közül a mezei nyúl (Lepus europaeus) és a mezei pocok (Microtus arvalis) okozhat tarrágásával nagy károkat. A poloskák közül a lucernapoloska (Adelphocoris lineolatus) okozhat szívogatásával nagyobb szemveszteséget.

 

Molyhos mezeipoloska (Lygus rugulipennis)

Magyarországon mindenhol előfordul, napraforgón az egész tenyészidőszakban károsíthatja a leveleket, szárat, virágzatot és a termést.

Károsítás: A napraforgó kelése után a csíranövények és a fiatal napraforgótövek levelei deformálódnak. A bimbókezdemények közepén is szívogatnak, az érés első fázisában lévő kaszatok a szúrás nyomán léhák lesznek, későbbiekben csökken az ezerszemtömeg és az olajtartalom.

Védekezési lehetőségek: csillagbimbós állapottól figyelemmel kell kísérni az egyedszámot, ha szükséges, inszekticides védekezést kell alkalmazni.

 

Napraforgómoly (Homoeosoma nebullellum)

Magyarországon régebben a napraforgó legjelentősebb kártevője volt, gazdasági jelentősége jelenleg csökkenőben van.

Károsítás: A hernyó a virágot, a magkezdeményeket és a mag felső részét rágja meg, szövedékével összeszövi, rágcsálékával és ürülékével szennyezi az egész tányért. A magvaknak általában a felső részét károsítja. Közvetett kártétele, hogy a károsított magvak megpenészednek csapadékos időszakban.

Védekezési lehetőségek: A fitomelán réteget tartalmazó napraforgó fajták a moly kártételével szemben ellenállóak, termesztett hibridjeink többsége rendelkezik ilyen védettséggel. Fogékony fajtáknál inszekticidek alkalmazása szükséges lehet, virágzás kezdetén alkalmazva.

 

Sárga szilva-levéltetű (Brachycaudus helichrysi)

Rendszeresen, jelentős mértékben károsítja a napraforgót. A megtámadott levelek besodródnak, megkeményednek, idő előtt lehullanak. A hajtás torzul, növekedése megáll. Nyár végén második, jelentős népessége alakul ki, főleg a napraforgón. Tömeges betelepedésekor inszekticideket kell alkalmazni.

 

A napraforgó gyomnövényzete

A gyomnövényzet összetételét nagymértékben meghatározza a vetés ideje, ugyanis a vetőágy-előkészítés talajmunkáival egyidejűleg elpusztítjuk a korábban kicsírázott gyomnövényeket. Minél korábbi a vetés, annál kevesebb gyomot tudunk a talajmunkákkal elpusztítani.

Legnagyobb tömegben a vadrepce (Sinapis arvensis) és a repcsényretek (Raphanus raphanistrum), a muharfajok (Setaria spp.), a kakaslábfű (Echinochloa crus-galli), a pirók ujjasmuhar (Digitaria sanguinalis), a disznóparéjfélék (Amaranthus spp.), a libatopfélék (Chenopodium spp.) és a keserűfűfajok (Polygonum spp.) találhatók meg. Az évelők sorában a fenyércirok (Sorghum halepense), valamint az apró szulák (Convolvulus arvensis) és a mezei aszat (Cirsium arvense) okozhat gondot.

A napraforgóban a veszélyes, nehezen irtható fajok különösen nagy gondot okoznak, ezek közül is kiemelkedik a parlagfű (Ambrosia artemisiifolia), melynek visszaszorítása széleskörű szakértelmet és gyakorlati tapasztalatot igényel. A nehéz irthatóságot az okozza, hogy ezek a gyomok melegigényesek, így csak késő tavasszal kelnek, amikor a preemegens készítmények már hatásukat vesztik. Mindemellett képesek mélyről is csírázni. Itt kell megemlíteni a csattanó maszlagot (Datura stramonium) és a vadkendert (Cannabis sativa).

Egyes területeken az olasz szerbtövis (Xanthium italicum) és a selyemmályva (Abutilon theophrasti) okozhat nagy problémát az előzőekben említett okok miatt. Ezek a gyomok a korábbi egyoldalú herbicidhasználatnak is köszönhetően szaporodtak fel.

 

Betakarítása

A napraforgó érésének kezdetét a tányér és a felső szárrész addigi citromsárga színének barna elszíneződése jelzi. Csökken a növény és a kaszatok nedvességtartalma, a tányér szélén elhelyezkedő pikkelylevelek törékennyé válnak. A napraforgó biológiailag érettnek a kaszat 28-34 % nedvességtartalma mellett tekinthető (ekkor a tányér még 80-85 % víztartalmú).

Betakarítása technikai érettségben kezdhető el, amikor a kaszatok 15-18 %, a felső szárrész és a tányér pedig 30-35 % víztartalommal rendelkeznek, ennél nagyobb nedvességtartalmú napraforgó nem teszi lehetővé a betakarítógép veszteségmentes üzemeltetését.

A veszteségmentes betakarítás és a növényállomány egyenletes leszáradása különböző deszikkáló anyagok (érésgyorsítók, lombtalanító anyagok) kipermetezésével meggyorsítható. A napraforgó a biológiai érését általában a virágzás utáni 5-6. hétre éri el, ekkorra már általában teljesen kialakultak a termést meghatározó komponensek (ezerkaszat-tömeg, tányérban lévő kaszatok száma) valamint a különböző értékmérő tulajdonságok (termésnagyság, olaj- és fehérjetartalom, olaj összetétele), csak a növény és a kaszatok víztartalma magas.

A napraforgó állományszárítása gyors és lassú hatású deszikkálószerek alkalmazásával történhet. A gyors hatású deszikkáló anyagok kijuttatása 30 % körüli kaszat-nedvességtartalom mellett, a lassú hatású kijuttatása pedig 40 % kaszat-nedvességtartalom mellett ajánlható. A permetezés során nagy figyelmet kell szentelni a vegyszer elsodródásának megakadályozására. A deszikkáló szerek kijuttatása légi úton (helikopterrel vagy repülőgéppel) lehetséges.

A napraforgó állományszárítása során a következő előnyökkel lehet számolni:

•      a betakarító gépek teljesítménye nő

•      a kaszattermés tisztább és kisebb nedvességtartalmú lesz

•      a kaszatok szárításához kevesebb energia szükséges

•      csökken a betakarítási veszteség.

 

A deszikkálószerek kijuttatásakor a következő hátrányokkal találkozhatunk:

•      a kezelés elvégzése után 8-10 nap múlva a lehajolt tányérokból a szél hatására a kaszatok kihullhatnak (10-15 %-os termésveszteség is előfordulhat)

•      a deszikkáló anyagok vegyszermaradványa káros lehet a kinyert olajban

•      vegyszerelsodródás előfordulhat a légi kijuttatás esetén.

Az állományszárító vegyszerek kijuttatása utáni 5-7 nap múlva kezdhető meg a betakarítás, napraforgó adapterrel felszerelt arató cséplő gépekkel (kombájn). A kombájn vágószerkezete a 10-15 % nedvességtartalommal rendelkező napraforgó szár levágását hajtja végre a legkönnyebben. A napraforgó betakarításakor a cséplő és tisztítószerkezetet be kell állítani (a dob és a szelelő fordulatszámát, a cséplőrés méretét, a tisztítószerkezet rostáit). A napraforgó betakarítása során elkerülhetetlen, hogy a kicsépelt kaszatok közé tányér- és szártörmelék ne kerüljön, nagyon lényeges, hogy az előtisztítás során ezek eltávolításra kerüljenek.

A nagy olajtartalmú napraforgó tárolása 6-8 % kaszatnedvesség mellett lehetséges. Az előtisztítás után a napraforgót általában szárítani szükséges, a szárító levegő hőmérséklete maximum 70 °C lehet. A napraforgó szárítását 10 % alatti kaszatnedvesség-tartalomig kell végezni, a túlszárítás hatására a kaszat törékennyé válik, a héjsérülések következtében nő a veszteség.