<<<<  151  >>>>

A rövidítések külön gondot okozhatnak (Ebel és Bliefert, 1990). Ezek különleges típusa az akroníma. Az akroníma betűrövidítés, három típusát különböztetik meg, amiből az iniciál-akroníma tulajdonképpen a kezdőbetűk rövidítése pl.: PVC vagy NATO (ezeknél soha nem használunk pontot). További két típusa az, amikor egy vagy több szónak az eleje (MAVAD), vagy valamely kiragadott része (KÖZÉRT) önállósodik.

Eco (1996:176-186) szerint ne használjunk felkiáltójelet és ne magyarázzuk meg azt, ha ironikusan írunk. Három pontot csak akkor szabad használni, ha ezzel jelöljük az idézetből kihagyott részeket, vagy egy összetett mondatnak a végén, de nem "sejtetésből". Eco szerint "referenciális nyelvet" használjunk: mindent a legközönségesebb, mindenki által ismert nevén, kétértelműség nélkül nevezzünk meg. Ennek ellentéte a "képletes" fogalmazás, ami retorikai fogásokat alkalmaz, és ami tudományos munkában nem jó, mert félreértésre adhat alkalmat.

Számokat viszont jó használni illusztrációként (mennyiségek, arányaik jellemzésére, ezenkívül saját adatdokumentációnk anyaga is nagyrészt számokból áll. (Egyébként a számszerűsítés veszélyes félreértésekhez vezethet: a skálák megkülönböztetését, és a vélemények stb. kvantifikálására felhasználható módok áttekintését a kutatások értékelésével kapcsolatban fogjuk ismertetni.)

Eco (1996:176-186) szerint az egyik legnehezebb stiláris kérdés az egyes szám – többes szám használata, vagyis én, vagy mi. Eco szerint a szakdolgozatban egyes szám első személyben kell leírni a véleményünket: én úgy vélem stb. Akkor használjuk a mi-t, ha feltételezzük, hogy az olvasó is egyetért az állítással. A magyarban ez nem egészen így van, mert írásművekben a “fejedelmi többest” (pluralis maiestaeticus-t) szerényebbnek érezzük, mint a melldöngető első személyt.

Legjobb ha ebben a kérdésben a disszertáns vagy szakdolgozat készítő irányító tanára véleményére támaszkodik, mert esetenként más az első vagy harmadik személy használata. Majoros (1997:109-117) szerint az első személyben nyilatkozás csak akkor engedhető meg, ha valaki már nagy rangot vívott ki magának a tudományában, másrészt, amikor kifejezetten személyes gondolatra vagy eredményre akar utalni. Szerinte is elegánsabb és megszokottabb a “mi” használata, nemcsak akkor, amikor több szerző munkájáról van szó, hanem egy szerző esetében is, ami szerényebbnek tűnik. Sok esetben a legszerencsésebb a személytelen stílus, amikor segédigét használunk. Pl.: “ A statisztikai adatokból megállapítható, meg lehet állapítani, megállapíthatóvá vált... “ és így tovább. Az olvasó megszólítása “Ön”-ként, vagy – pláne – tegezve furcsa, még leginkább mint "tisztelt olvasót" lehet megszólítani.

Szabó (1997:17-21) beszámol arról, hogy a nyelvhasználat országonként, kultúránként, társadalmi rétegenként változó. Itt nem csak arról van szó, hogy az elit angolszász értelmiség “oxbridge”-nyelven, vagyis a két vezető egyetem nyelvén beszél, hanem míg nálunk erősen alkalmazzák a többes-szám első személyt, addig például Amerikában a saját maguk nevében mondják ki a véleményüket. Szabó más vonatkozásban női tulajdonságnak mondja a “mi”-nek a használatát. A tudományos nyelvben a feltételes mód

<<<<  >>>>